Irodalmi Szemle, 2007

2007/12 - VENDÉGKRITIKA - Jánossy Lajos: „A részletek, a kicsiségek” (Tolnai Ottó: A pompeji szerelmesek című kötetéről)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

„A részletek, a kicsiségek”

Tolnai Ottó: A pompeji szerelmesek

...a terepet állandóan pásztázó figyelem a romok közül bogarássza ki és a romok alól menti meg, emeli fel - legkevésbé sem a gyűjtés eredményeit preparátumként üveglap alá fojtó - Tolnai terminus technicusa szerint: a „semmis”dolgo- kat.

A kritikussá avanzsált olvasó, mint jó esetben annyiszor, ezúttal is „bajban” van, amikor Tolnai Ottó nemrég megjelent opusáról nyilatkozik. Ugyanis a könyv, amelyről véleményt kíván formálni, a befogadásnak érzéki és elragadtatott tapasztalatát hívta elő, vagyis a rejtvényfejtői-analitikus látószög inkább kijelölendő, mint magától értetődő. Úgy nehéz róla beszélni, ahogyan az elemi élmények esetében az; Tandorival szólva: az evidenciatörténetek bekövetkeztekor. Mert a pompeji szerelemesekben, ebben a regényes „szöveggyűjteményben” Tolnai, bocsánat: Regény Misu, hivatalosabban: az elbeszélés szelleme - egyébként a szerző eddigi életművének természetes folytatásaként - olyan világot teremt és tár fel, amelyben minden szereplő, részlet és helyszín, évszak és nap együtt lélegzik és lüktet, flórája és faunája rizomatikusan ízesül. Ennek a mitologikus övezetnek a lakói (Szaniter Ferike, Gorotva, T. Olivér, Kaffga Ferike, Palicsi P. [Howard] Jenőke, az unokák és a gyerekek, a feleség és a barátok, festők és írók stb.) nyernek bemutatást, amint Budapesten és Szegeden, Belgrádban és Újvidéken vagy Szabadkán, de mindenekelőtt a Palicsi tó környékén önfeledten, a szövegre ráhagyatkozóan kószálunk. Úgy zajlik az ismerkedés, akárha valami vidéki körút alkalmával, egy ottani Hermész segítségével: betérünk ide, bekukkantunk oda, itt balra fordulunk, ott letérünk jobbra, és mindenhol új ismeretségeket kötünk, kezet nyújtanak, leültetnek, rendelnek és mesélnek. Mesélnek töprengve és elmélázva, belemelegedve és megtorpanva, csöndesen és kacagva, noha mindig ráérősen, hiszen idő van, van idő.

„Na már most Nietzsche e dolgozata (A történelem hasznáról és káráról, megjegyzi J. L.) a káosz megszervezésnek szükségességéről szóló sorokkal zárul. A káosz megszervezése a dekorációként felfogott élettel, a kultúrával szemben. (...) Ám felénk mintha megfordult volna helyzet: a háborúk - az Első és a Második és most az Újkori Balkáni Háborúk rombolásával szemben éppen az a néhány kulisz- szaszerűen megmaradt részlet. Dekoráció, struktúra az a centrum, amely köré a káosz, az élet talán újra megszervezhető lehetne. És én éppen a gyűjtőkben véltem felfedezni azokat a méheket, hangyákat, akik képesek e káosz, szemétdomb, lerakat újraszervezésének első, alig észlelhető mozdulatait megtenni.” (323. o.) - írja Tolnai. Nem ez az egyetlen szöveghely, ahol a könyv saját poétikai-egzisztenciális szándéka és tétje, önértési gesztusa felbukkan; a gondolat kimerevített pillanatában reflektált valójában jelenik meg a terepet állandóan pásztázó figyelem, amely a romok közül bogarássza ki és a romok alól menti meg, emeli fel - legkevésbé sem a