Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - VENDÉGKRITIKA - Jánossy Lajos: „A részletek, a kicsiségek” (Tolnai Ottó: A pompeji szerelmesek című kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE gyűjtés eredményeit preparátumként üveglap alá fojtó - Tolnai terminus technicu- sa szerint: a „semmis”dolgokat. Ez a figyelem a költői képzelet alapzata, feltétele és garanciája, ennek erőterében képződnek meg Tolnai „idiomatikus” alakjai és történetei. Egyfajta szemlélődő miszticizmusról vall Tolnai könyve. „Ha jó oldalról közelítesz, hajói, pontosan fogod, ha kellő érzéssel érinted meg, minden dolog, tárgy, szó, jelenség engedi, hogy kiemeld végtelen látható, ökörnyálszerü avagy láthatatlan gyökerét, húrját, mert minden ilyen végtelen gyökérrel, húrral kötődik a centrumhoz (Istenhez?), úgy, mint amikor cigányzenészek hegedűhúrral kötik a kisgyerekek lábát az asztalhoz, ne mászkáljanak szanaszét, igen, különben minden szanaszét mászkálna, szanaszét szállna, hullana a világban, semmi sem volna a helyén, minden szanaszét repülne, akár Sejka szemét-dombján-lerakatán, akár Antonioni Zbriskie Pointjában...” (190-191. old.) Ennek a közelítő, érintő tekintetnek a tükrében fénylenek fel Tolnai létezői, ez a taktilis együttérzés alkotja visz- szatérően szövegszőttesének mintázatát, mondhatni: ölelkező rímeit, mert a „Tolnai Nagylexikonban” az anekdotisztikus történetáradás a sztorikat, a világot újralakályosító, költői erőfeszítés jegyében randevúztatja; a határsáv fölött lebegő varázsszőnyegen az irodalmi alakzatok légies derűvel találkoznak. És bár a regény alanyiságát az elbeszélő időnként distancionálja, hovatovább „dublőrökkel” is dolgozik, akiknek feltűnte és megszólalásai afféle gondolatjelekként, a magával sodró Odüsszeia pihenőpontjaiként szekvencionálják A pompeji szerelmeseket, a könyvnek alaphangot a líraiság ad, ahogyan fentebb idéztük: „...minden ilyen végtelen gyökérrel, húrral kötődik a centrumhoz...” „Igen, mestereim az irodalomban, Koncz és Danilo Kis is mindig óvtak a játéktól, számtalanszor jelezték, mennyire csodálják az én fluiditásomat, líraiságo- mat, diszperzív, többivarú esszéizmusomat, jóllehet csak később, már keserves haláluk után értettem meg, dicséretükben valójában kemény bírálat rejlett...” (43-44. old.) A szigorúbb, a kompozicionális elveket számon kérőbb elvárások akár szembesíthetnék, netán el is marasztalhatnák Tolnai művét a jelzett észrevételekben, a szerkezetet kevésbé szerkesztő, inkább tehermentesítő húzásokban, ellenben az olvasóban, akit Tolnai arra késztet, hogy úgy viszonyuljon regényéhez, miképpen annak történetguberálója saját leleteihez, nos, a magában a kritikust éberségre intő olvasóban minduntalan az elbűvölt, útitársul fogadott vendég kerekedik felül. Szóvá teheti, hogy a konkrét történelmi vonatkozások között a szintén konkrét történeti formációra támaszkodó Jugoszlávia-mítosz Titóstul hangot kér, amivel megbo- molhatna a könyv déli verőben vibráló, máskor demmerungban szitáló látásos realizmusa, egy, akárcsak fél fokkal mélységét vesztő próza esetében, túlzottan fogható, irodalmon kívüli konnotációk telepedhetnének a szövegre. Mégsem telepednek, mert utunk állomásait Tolnai „földtörténeti” tereptárgyai jelölik ki; hol egy félig a földbe süllyedt, azúrkék ételhordón akad el a tekintet, hol egy zacskóban fészkelődé aranyhalon, máskor méhkaptárak geometriáján, Csontváry Baalbekjének a
