Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Pomogáts Béla: Cselényi László három nézetben (Bevezetés egy kismonográfiához)
Pomogáts Béla met, egyedül kell bejárnia azt az utat, amelyet választott magának (vagy amelyre a párizsi tanulóévek választották ki őt). Kevesen voltak azok a hívei, akikre mint irodalmi szövetségesre, személyes barátra mindig számíthatott: Pozsonyban talán Dobos László, Tőzsér Árpád, Koncsol László és Zalabai Zsigmond, Budapesten talán Bata Imre, Balassa Péter, Zalán Tibor, és a korán eltávozott Bohár András (ő írta különben Cselényiről az első monográfiát), Párizsban Nagy Pál és Papp Tibor, Erdélyben Borcsa János. Magam megtiszteltetésnek tartom, hogy ebben a nem éppen méltatlan névsorban Cselényi László engem is elhelyezett. Tárgyilagosan Miként az imént mondottam, Cselényi László a hatvanas évek közepén-második felében (akárcsak Ady Endre: a maga második megjelent verseskönyve után) hajtotta végre saját költői „forradalmát”. Mindennek természetesen (akárcsak Ady esetében) Párizs és a modern francia költészet volt a példája és ösztönzője: Cselényi ott lett igazán „modem” költő, a felvidéki (szlovákiai) magyar irodalom rendhagyó jelensége, akivel kortársai: írók, tanárok és főként kritikusok alig is tudtak valamit kezdeni. Kétségtelenül nem illett bele abba az irodalmi „kánonba”, amely akkor és ott érvényben volt. Hosszú ideig, évtizedekig nem illett bele, kérdés, hogy azóta beleillik-e. Igaz, a mögöttünk lévő évtizedekben maguk a „kánonok” is megrendültek és relativizálódtak, pontosabban teljességgel ki vannak szolgáltatva azoknak, akik éppen döntést hoznak felőlük. A legújabb, háromkötetes, több mint kétezer lapon előadott magyar irodalomtörténeti összefoglalásból például kimaradt, Dobos László, Duba Gyula, Grendel Lajos, Koncsol László, Tőzsér Árpád, a korábbiak közül Fábiy Zoltán, Mécs László, Szalatnai Rezső és Peéry Rezső neve - tulajdonképpen az egész szlovákiai (felvidéki) magyar irodalom. A hatvanas évek, midőn Cselényi László pályája is indult, egészen új korszakot kezdeményezett az egyetemes magyar irodalomban. Magyarországon már gyógyulni kezdtek az ötvenhatos forradalom leverése által ütött sebek: kiszabadult a börtönből Déry Tibor és Háy Gyula, megjelentek Illyés Gyula új versei és Németh László új regényei, újra kibontakozhatott a huszadik századi magyar irodalom harmadik és negyedik nemzedékének (a kései Nyugat és az Újhold íróinak) munkássága: hivatalos elismerés vette körül Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Rónay György, Takáts Gyula, Csorba Győző, Szentkuthy Miklós, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mándy Iván, Mészöly Miklós munkásságát, ekkor ívelt ismét a magasba Nagy László és Juhász Ferenc költészete, Erdélyben kibontakozhatott Sütő András, Kányádi Sándor és Székely János tehetsége, új költői és elbeszélő nemzedék indult útjára: Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Bálint Tibor, Szilágyi István, a Vajdaságban Domonkos István, Tolnai Ottó, Gion Nándor és az Új Symposion többi írója, Kárpátalján megújult Kovács Vilmos tehetsége, és természetesen a Felvidéken (Szlovákiában) is mintegy újjászületett a kisebbségi magyar irodalom, ekkor kellett felfigyelnünk (Budapesten is) Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Dobos László, Duba Gyula, Grendel Lajos írásaira vagy éppen indulására. Ennek a széles mederben előrehaladó megújulásnak volt az egyik pro- tagonistája CselényiLászló is.
