Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Pomogáts Béla: Cselényi László három nézetben (Bevezetés egy kismonográfiához)
Cselényi László három nézetben Ahogy mondottam az imént, a hatvanas évek közepén vagyunk: a közép-euró- pai (a szovjet hatalmi övezetben tevékenykedő) irodalmak még tulajdonképpen el vannak vágva a nagy nyugati irodalmak áramlataitól, és ez még fokozottabban érvényes a kisebbségi magyar irodalmak, így a felvidéki magyar irodalom esetében. A fiatal Cselényi László, különösen az ezután következő többszörös és tartós Párizs-járásai következtében, olyan világgal és olyan irodalommal ismerkedett, melyről odahaza Pozsonyban vagy éppen Gömörben legfeljebb sejtései lehettek. Valójában csak annak a modernitásnak a vívmányait ismerte (ismerhette), amelyet Juhász Ferenc és Nagy László költészete képviselt (fiatal költőként mindkettőtől tanult). Mindenesetre volt annyira bátor és nyitott, hogy hamarosan a modern, sőt a legmodernebb költészet híve lett, szinte újra kezdte írói pályáját, és csakhamar a sokáig és méltatlanul elhanyagolt és elnyomott közép-európai és magyar avantgárd költészet újjászületésének küzdelmei között találta meg feladatát. Midőn (a hetvenes évek közepén) megismerkedtem vele, már túl volt a maga avantgárd „forradalmán”, és jó ideje a Krétakor avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez című (1978-ban az olvasók elé került) kötetén dolgozott. Ha egy évtizeddel korábban Papp Tibor a minden újításhoz nyitottsággal és áhítattal közeledő ifjú poétával találkozott, én már egy mindvégig következetes és önmagához minden körülmények között - áldozatok árán is - hűséges írástudóval, aki szilárd hittel halad a felismert úton, ragaszkodik eszményeihez, és, ha kell, indulatoktól sem mentesen hirdeti a saját igazságait. A régi és az új avantgárd mesterei és hívei, gondoljunk akár Kassák Lajosra és Szentkuthy Miklósra, akár a Magyar Műhely írói körére, mindig is ezzel a következetes, áldozatos, mondhatnám így is: könyörtelen, mindenekelőtt önmagukkal szemben könyörtelen, mert megalkuvást nem ismerő, kitartással és következetességgel haladtak annak a modern irodalomnak a nem ritkán igencsak szűk ösvényén, amelynek igazságait felismerték, és amelynek igazságaiban sohasem voltak képesek kételkedni. A magyar avantgárd irodalom közel egy évszázados története azt tanúsítja, hogy nálunk az avantgárd író pozíciója nem pusztán alkotói pozíció volt, hanem erkölcsi is, és ennek az erkölcsi pozíciónak a védelmében, az avantgárd írónak nemcsak szellemi küzdelmeket kellett vállalnia, hanem személyes áldozatokat is. Cselényi László négy évtizedes költői pályája is igazolhatja ezt: az ő küzdelmeinek, amelyekben nemegyszer magára maradt, ugyancsak morális karaktere és tétje volt, mindenekelőtt az alkotó személyiség szuverenitásának harcos és áldozatos védelmében, amely egyszersmind magára vállalta egy irodalom (egy kis irodalom, minthogy a szlovákiai-felvidéki magyar irodalom kis irodalom) autonómiájának gondozását és védelmét is. Cselényit hosszú időn keresztül egy (szinte) egyszemélyes szlovákiai magyar avantgárd költőjeként könyvelte el az irodalmi köztudat. Holott az ő újító és kezdeményező lírájának igen erősek a történelmi kötődései és a közösségi vonatkozásai. A már említett Krétakor vagy a későbbi Jelen és történelem, a Téridő szonáta, a Kiegészítések Hérakleitoszhoz és A megíratlan költemény nem csak „egy elképzelt szöveg” lehetőségeivel tett kísérletet, nem csupán ennek az „elképzelt szövegnek” a variációit sorakoztatta fel abban a meggyőződésben, hogy a lehetőségek és a variációk kísérleti terepén pontosabban meg lehet fogalmazni valamit, mint egyetlen zárt és végleges írásmű
