Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - Duba Gyula: Hangulatok 6. Ősz a Dunán
Hangulatok 6. ványt, de ahogy kitekint, a korsó ismét a helyén áll és kevesebb benne a sör! Hogyan került vissza s ki ivott belőle? Embert nem lát, a korsóból titokzatos lény iszogat! Erősen dolgozik az író, nincs ideje lesni a korsót, alighanem hiába is figyelné, a dolgok maguktól történnek. Rejtélyes erők játszanak vele, játékos szellem tevékenykedik. A korsóból, mintha önálló életet élne, elfogy a sör, majd maga a korsó is eltűnik. Magyarázat nincs. A novella is csak a jelenséget tükrözi, de a titkát nem fejti meg! Capek azt sugallja, hogy a tárgyak léte néha életszerűen emberméretű lehet. Naponta várom, mi lesz az ernyő sorsa?! Hiszek benne, hogy a történet folytatódik. Éberen figyel bennem az intuíció. Néhány nap múlva... ha nem láttam volna, magam sem hinném! Másik ernyő fekszik a fekete férfiernyő mellett, fehér mintás, kinyitott kék női ernyő. Fogójuk a magasba nyúlik, egymásra borulva békésen fe- küsznek, mintha nagyon összetartoznának. A látványra nincs magyarázat, de legalábbis különös! Napokig egymásra borulva fekszik késő őszi verőfényben a két ernyő, mintha örök hűséget esküdtek volna! Titkuk megfejthetetlen, ezért drámai. Nem tudom, miért sejtem úgy, hogy viszonyuk tragikus véget ér! Mert ez nem lehet véletlen, a háttérben spirituális erők munkálnak, talán kozmikus hatalom áll. Valami teremtő tudatosság! Ernyők őszi násza az Iszter örökkévalóságának a szomszédságában, megáll az ész! Az éjszakák egyre hidegebbek s a szelek met- szőbbek, tél közeleg. Az ernyők története emberi jelentéssel bír, sorsukat ugyanaz a törvény bonyolítja, amelyik az emberi sorsokat rendezi... Napról napra egyre nagyobb nyugtalanság tölt el, ahogy a közelükbe érek. Mikor következik be a tragédia? Drámai lesz, tudom. Ismét nyirkos, ködös a délután, távolról úgy tűnik fel, hogy az ernyők nincsenek a helyükön. Szomorú kép fogad. A fekete férfiemyő csukva, esetlenül fekszik a senyvedő füvön, mellőle a vidám színfolt, a női ernyő eltűnt. Elhagyta komor társát s a kietlenséget! Szürke ködfoszlányok úsznak a folyó felett, mintha spirituális árnyak mozdulnának bennük, a Vár valószínűtlen álomnak tűnik fel a dombtetőn. Besötétedik. A pulzáló vörös fény felvillan a túlsó parton, szabályos időközönként felizzik és kihuny, mintha a sötét erők szívverése lenne. Halkan dorombolva motoros uszály túrja maga előtt a folyót, belefúrja magát a leszálló éjszakába és eltűnik Bécs felé. Az összecsukott fekete ernyő árnyát alig látom már, inkább csak sejtem béna esettségét, valahol ott lehet lenn... A rejtélyre, ahogy előzményeire is, később derült fény. Az ernyők felett, a sétány párkánya alatt hajléktalan lakik. Nyitott ernyővel reteszeli el kuckója bejáratát, lakása „ajtaját”. Két ernyőjét sodorta el éjszaka a szél, még rájött, hogy az „ajtót” meg kell erősítenie, be kell „zárni” éjszakára, különben a szél elviszi és lesodorja a víz mellé a kövekre. Nem tudom, hol szerzi az ernyőket, talán elcseni, de azóta nincs nyitott esernyő a köveken. S ha arra járok és ernyőt látok a párkány alatti nyíláson, tudom, hogy az öregúr „otthon van”. A titok mégsem oldódott meg egészen! Ki mászott le a ferde köveken és miért csak a női ernyőt vitte el? Miért hagyta ott a fekete férfiemyőt? S hová tűnt az később? Mintha a misztikum sosem tűnne el egészen életünkből, bár néha kissé megvilágosodik...
