Irodalmi Szemle, 2007

2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Tóth László: „Amikor a trillázó madár a tojás belsejében énekel” (Régi-új beszélgetés Tőzsér Árpáddal és Milan Rúfusszal)

SZEMTŐL SZEMBEN ságos nemzetek, netán osztályok birodalma, vagy nem lesz többé a szülőföldje senkinek és semminek, s egy újabb halott bolygóként fog keringeni csupán a kozmoszban. Ezek nem prédikátorok üres fenyegetőzéstől dörgő szavai. A halál már a raktárainkban van, s olyan mennyiségben, hogy a kíváncsiak kedvéért az általa elvégezhető pusztítást meg is lehetne ismételni, akár az érdekfeszítő jeleneteket a tévében. Ám a szülőföld írója még ebben a helyzetben sem válik fölöslegessé. Mert mindenkinek, aki tagjává válik az em­beri közösségnek, először magának kell valakinek lennie, hogy azután maga is alkothas­son. Hogy a világot jelentő deszkákra már a Színész lépjen ki, s ne a Ripacs. Mert a ket­tőt első pillantásra meg lehet különböztetni egymástól. * Rúfus úr az imént két költőtípusról beszélt: az egyik szeme előtt állandóan az ott­hon, a szülőföld lebeg, a másikat elsősorban az egyetemes emberi problémák foglalkoztat­ják. Úgy látom, Árpád, hogy benned egyesül ez a két típus, a költészetedet éppen az jel­lemzi leginkább, hogy abban az otthon és a világ, az ember legbensőbb énje és a külvilág állandóan szembesülni kénytelen egymással, a verseidben az önmagát megőrizni/kitelje­síteni vágyó személyiség kezdettől fogva ádáz harcot vív a külvilág — történelem, társada­lom stb. — minden olyan törekvése/mozzanata ellen, mely önmaga feladására, integritásá­nak megőrzése helyett beolvadásra, uniformizálódásra, eljellegtelenedésre igyekezné kényszeríteni. Látszólag nem ide tartozik, de talán mégis összefügg ezzel, hogy a szülőföld­höz való ilyen erős kötődés nem jelenti-e a szülőföldtől való függést, hogy meg tudnál-e maradni írónak, sőt magyar, ne adj isten, csehszlovákiai magyar írónak, miként, mondjuk, Cs. Szabó László vagy Határ Győző író, magyar író maradt Londonban... TŐZSÉR: - A kérdést meglehetősen elméletinek tartom. Isten tudja, képes lennék- e máshol élni és alkotni. Most itt élek és alkotok, magyar-szlovák közegben, magyar író­ként, költőként, s nem kívánok tartós jelleggel máshol élni. Az embert többnyire lökik, s nem húzzák a dolgok. S azt csak találgathatom, hogy hogyan lenne, ha lökne innen vala­mi. Azt azonban én is biztosan tudom, amit Tamási Áron amerikai négere tudott, ti. hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, s hogy az ember általában a gyermekkorában van otthon. S éljen az ember bárhol, ebbe az egyetlen otthon-gyermek- korba vágyik vissza. így vágyom én vissza innen, Pozsonyból a gyermekkorom Gömörországába, s valószínűleg ugyanígy vágynék oda vissza, ha Amerikában élnék is. Sőt, továbbmegyek: ezt az elidegenedést-visszavágyódást az idő előrehaladtával valószí­nűleg akkor is megéli az ember, ha élete végéig sem mozdul el a szülőföldjéről. Korábbi magunktól idegenedünk el - akarva, nem akarva -, s nem a szülőföldünktől. Vannak per­sze nagy költők, akik az egész világot képesek ehhez a gyermekkor-otthonhoz/szülőföld­höz avatni, de ez már megint inkább azzal az idegrendszerrel, költői érzékenységgel függ össze, amelyről az előbb beszéltem, s csak kevésbé a helyváltoztatással. * S ön, Rúfus úr? Ha most hirtelen valami történelmi-társadalmi katasztrófa/ka­taklizma a világnak egy másik sarkába vetné önt, meg tudna-e maradni ott is írónak, szlovák írónak, miként Cortázar argentin író maradt Párizsban, vagy miként Gombrowicz lengyel Dél-, illetve Milosz lengyel Eszak-Amerikában? RÚFUS: - Képekkel válaszolok - miként Cézanne mondta. Elmesélem, hogyan

Next

/
Thumbnails
Contents