Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)
Fónod Zoltán szervezkedéséről, csupa olyan dolgokról, melyek a második világégés előzményeiként, illetve következményeiként ivódtak az emlékezetbe. Itt találkozunk azzal a szabómesterrel is, aki „a próféták sorsát választotta”, s a „hamis ítélkezés napján egyedül állt ott, egy szál ingben”. S amikor „az emberek nagy része pincékbe, vermekbe bújt, tanácstalanul, félelemmel várják és számolják a becsapódásokat”, a hírhordó ember elcsalja magával a kamaszhőst a hegyre, hogy megnézzék a szovjet előrenyomulást, a gyalogsági rohamot, melyet így kommentál: „Ezt nézd meg, amit látsz... Itt mindennek vér a fizetsége.” A robbanásokra félelem a válasz. „A postás szavai messziről jöttek, hullámokban értek hozzám, mint a fájdalommal küzdő ember beszéde.” Súlyos epizódjai ezek ennek a terjedelmes fejezetnek, többségükben azonban az epika kibontásának erőteljesebb szándéka nélkül. „Berki Sándor temetése után visszautaztam a városba... Mire a nagyváros zajához érek, azok vannak már csak velem, akik a lélek és az emlékezet legbensejében kapaszkodtak meg” - mondja az író az utolsó előtti fejezet bevezetőjében. Újdonság, hogy a lakótelep körül elkészültek az utak, felépült az orvosi rendelő és bevezették a telefonokat, így most már nem kopogtatással adnak jelt egymásnak, hanem ha már közéjük feküdt „idegen testként” a telefon, hát ennek segítségével. Eseményszámba ment, hogy Branyo, a valamikori erdészfiú az egyik délután berúgott, s a barátok után kurjongatott, hogy elpanaszolja nekik, elvették tőlük az erdőt, kisemmizik a vagyonukból. Esküvőjük óta a szépfiú és Mája is keveset jár a házba, a „hogyan továbbra?” az volt Zlatko válasza: „...az életből csak annyi terhet vállalunk magunkra, amennyi a jóléthez szükséges.” Most derült ki az is, hogy az az éjszakában világító ablak, melyet bulijaik óta „szemmel tartottak”, egy tanítónőé, akivel a szakállas zenész és Gabo, a szerkesztő, Zlatko esküvőjén ismerkedett meg. A fiatal házasok távozása után meghívták a lányt az asztalukhoz, s jó barátságba kerültek. Ekkor derült ki, hogy korábban Zlatko életében amolyan „pótmenyasszony, pótbarát, pótfeleség” szerepe volt. Volt egy olasz barátja, aki, amikor megtudta, hogy a lány magyar, házasságot kínált, de a lány elutasította. Elmondta a hirtelen szerzett barátoknak a magányát, eseteit, szüzessége elvesztésének történetét. A regény beszámol arról is, hogy a szépasszonynak szeretője van, később pedig azt is megtudjuk, Jana, a szépasszony terhes. A környezete ezt megnyugvással fogadta: „S az ablakból néző fejek nem mutatták tovább haragjukat, megbékélve nézték az élet terebélyesedését.” Ezzel a „békemissziós” gondolattal zárul a fejezet, a megélt történetek legfontosabb üzenete azonban így hangzik: „Se ember, se nemzet nem élhet emlékezet nélkül.” Az otthonteremtés felemelően szép gondját, emberi esélyét, a tervezgetés, utazás pillanatait, a gondok terhe nélküli élet szándékát megzavarja a szomorú hír: „meghalt apám.” „Az utak és az élet iránya megperdült, visszafelé fordult.” „Torkát szorítja a görcs”, hogy az apjával tervezett nagy beszélgetés elmaradt. „Apám, gondolom, a- zért is kerülte a hosszú beszélgetéseket, mert egyedül volt. A megvert, szerteszaladt sereg katonái egyedül vannak... Egyedül a föld volt hozzá közel szótlanságával és várakozásával.” Aztán megidéződnek az ismert szereplők, akik az esélyeket, a jövőt latolgatják, a politika vargabetűivel együtt. „Akik megmaradtak... ha végigmondják az életüket, már lázadnak és lázítanak, mert az életük keserű nagy forró szavakat terem
