Irodalmi Szemle, 2007

2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)

Dobos László szépprózai munkássága

kék sokasága vonul el előttünk, köztük Böbe, a lánytestvér könnyelmű élete, fiútestvérének tragédiája s az a balladás sors, melyre a menyasszony emlékezik családja életéből. Megrendítően szép jelenetek, ahogy - amolyan lánybúcsúztató formájában — a meghalt testvérek tragédiáját, s a szülők küzdelmesen nehéz életét tárja fel előttünk az író. „...jó most egyedül lenni, emlékezni és legalább gondolatban megérinteni azokat, akikhez tartozom... - mondja Mája. - Ha madárrá változnék, magasra röppennék, galambként szállnék hazáig... Aztán a nagy völgyre ereszkednék, a házunk fölött köröznék, megmutatnám magam a fáknak, az udvarnak, az ablakok tükrének. Galambnyelven szólítanám anyám: Itt vagyok fehérben... tisztán, nézzetek meg fehérben...” Mindezt azon apropó árán tudhatjuk meg, hogy a vőlegény virágcsokorért ugrott le, s közben „viráglopás” gyanújába keveredett. S végül a beteljesedés: a tükörterem lépcsősora meg a homlokfal tükörtáblája, ahol először csak négyen (a szerkesztő és az író a két tanú!), majd később, az esketővel együtt öten jelennek meg. S aztán, Mája kívánsága szerint, a városjárás: „így mentünk egy ódon szűk utcán, e világból a mesébe, aztán vissza a mesék messzeségéből a való világba.” Meg a zene és a jókedv világába. Megejtően szép gondolatok, ötletes megoldások, balladás, zsoltáros költői képek, egyaránt erényei ennek a fejezetnek, de magának a regénynek is. A helyenként előforduló modoros felhangok az összképet nem kisebbítik.

Az író számára a „keresgélő emlékezet” alkalma és lehetősége a negyedik fejezet. Hazaérkezése napján Berki Sándor testvére, Róza jött utána, hogy látni akarja őt Kőműves Kelemen. A többszöri hívásnak tett eleget, amikor elment meglátogatni a „nagy útra” készülődő beteget. Nyolcán állták körül a betegágyat, a párnáról Berki Sándor nézett a látogatókra. Azt mondja: „Úgy kell meghalnom, ahogy éltem, nehezen.” A Berkiek úgy pusztulnak, mint a kövek, mondja a nagybeteg testvérének, Rózának: „Mélyre zuhanunk, magunkkal rántunk mindent... Hátra alig hagyunk valamit.” Hazafelé menet „e kis országnyi család-rokonság” múltján száguld át gondolatban az író. Apai nagyanyja sorsát követve döbben rá, „csodálkozó gyermekértelem- mel” alkalmanként részese volt „fösvény beszédüknek”, s annak, „mozdulatlanságukat, szótlanságukat szükségként és törvényként örökölték”, hogy ne változzon a világ, mert — szerintük — „minden elmozdulás, minden változás veszély és életek ellensége”. Az öreglegény fiával lakó asszony a fiai közt dúló „csendes dühökkel, nekifutó lázadásokkal” sem volt hajlandó foglalkozni. Foggal-körömmel ragaszkodott a földhöz, borral szívesen kínálta fiait, de az osztozkodásról hallani sem akart. „Apám úgy jár haza testvéreivel, mintha nagyanyám szigetkirályságára lépne”- olvassuk a regényben. Megtudhatjuk azt is, hogy Kormoskendit, a börtönfelügyelőt, civillé fokozták, fia a fronton eltűnt, később ő is váratlanul meghalt. Majd rászakadt a kortársakra a történelem, a változások: a mozgósítás, a visszacsatolás, a tavasz és a nincstelenség meg az álláskeresés gondja. Olvashatunk az „aranyvonatról” (mely Szent István jobbját hordta körül az országban) meg a lengyel menekültek, trénszekerek vonulásáról a kertek alján, aztán az apa világháborús „bakatörténelmi” emlékeiről Oroszországban (a Don partján, Galíciában és Boszniában), továbbá a bevonulásról Erdélybe, Bácskába, Bánátba, a háborús készülődésekről, bálokról, mulatozásokról, leventékről, rekvirálások- ról, a zsidók kikeresztelkedéséről, majd elhurcolásukról, az ellenállók/kommunisták