Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)
Dobos László szépprózai munkássága Nem véletlen, hogy a bulizó, borozó találkozások, a Branyók, Gabók, Vladók, Zlatkók, Honzók, Danák, Maják, Jolák, Kátyák erdejében válik emberarcúvá a világ, s ezek a nevek a regény három fejezetében is előbukkannak, jelezve, hogy az emberi tragédiákba szőtt történetek derűsebbek is tudnak lenni, mihelyt a történelem próbálja megemberelni magát. Jellemző egyébként, hogy az élmények, jellemek sokszínűsége mögül a regény szlovák alakjai mögött is (Branyo és Mája családi hátterére utalhatunk!) felvillan a nehéz sors, mintegy jelezve, az élet mélységeit azok érzik át igazán, akik múltjukat, sorsukat megszenvedték. Talán ezzel is magyarázható, hogy a regény epikus gazdagságából a múlt vonulata az erőteljesebb, a jelent jobbára a pillanatképek kínálják. Derű és ború azonban együtt, egymás mellett van jelen a regényben. Az emlékekből, élménymontázsokból a jellemek tragikus sokszínűsége áll össze. Az emlékképek és a filmszerű montázstechnika „vágásai” páratlan történelemsűrítésre, szembesítésre adnak módot az írónak, melyekben, mint cseppben a tenger, megtalálhatók azok a tragédiák, balsorsok, melyeket a regény szereplői (értelemszerűen: a szlovákiai magyarság) fél évszázad során megéltek, megszenvedtek. Mintegy bizonyítva azt a tételt, hogy a határ menti nép mindig, minden korban megbűnhődte, megszenvedte a történelmi változásokat. Nem hősök ők ebben a regényben, hanem áldozatok, kiszolgáltatott páriák, „az életből menők”, akik „már sorrá sötétednek: vonuló darvakként vesznek el az ég alján”, függetlenül attól, hogy keljfeljancsiként, Mesebeli Jánosokként vagy Kőműves Kelemenekként vannak jelen a történelemben. Az „útra kelők” között Berki Sándor haldoklása nyitja a sort, aki a munkának élt, s Kőműves Kelemen mintájára (innen a „becenév”) az életét, becsületét építette bele a falakba. Beszédes a kép, ahogy a hazaérkező író megörökítette emlékét: „A reformátusok templomában már másodszor harangoztak. A harang egyenletes kondulása békésen hullott a síkságra. Engem mégis mozdulatlanná merevített; a halállal tusakodó ember arcát nagyította elém.” Berki Sándor halála - az író számára - egy-egy villanás erejéig megidézi az ősöket: apai nagyapját, aki „korán” halt meg, hordás idején egy megrakott gabonás szekér temette maga alá; anyai nagyanyját, aki kilencven évet élt, s akinek szótlansága és konoksága meg haragos kitörései, perlekedései a világgal maradtak meg az utód emlékezetében. Aztán anyai nagyanyja emléke, aki „korán ment el”, előbb Amerikából várta a nagyapát, aztán a háborúból, majd a fiát várta, s „az se jött soha többé”, aztán a nagyapa következett, aki „egy évig bűnhődte élete rosszaságát”, majd „a halál perceiben is parázsló cseréppipájával” ment el az égi vadászmezőkre. Sorsok, nehéz sorsok, akik a munkáért s a munkának éltek, „aratástól aratásig, szürettől szüretig”. Mesterien szép foglalatai e- zek a sorok Dobos alkotómüvészetének. A szolgálat és alázat „díszpéldányaként” Kormoskendi nevét említhetjük. Kendi László börtönőrre, börtönfelügyelőre a paraszti találékonyság és gunyorosság ragasztott csúfnevet. Bőre sötét, cigányos színe miatt kapta a porkoláb a Kormos előnevet. A mindenkori hatalomhoz hű alattvaló mintapéldánya volt, akinél az „elsőház” (első szoba!) homlokfalát őfelsége a császár, majd a cseh időben Masaryk apó képe díszítette, 1938 u- tán Horthy Miklósé. De ’18-ban a „vörösökkel” is kokettált. Vitriolos az a jellemzés, a- hogy az író (Róza, a feleség „tolmácsolását” is igénybe véve) megjeleníti. „A kisszékre ültem, valahányszor faggatni kezdtem, reméltem, megindul benne a hallgatás, de hiába.
