Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)
Fónod Zoltán környezete inkább a tételes igazságokat görgeti az élményszerű megoldások helyett. A hősiesség és a mártíromság mezsgyéjét kutatva jut el az író a felismerésig: „Parasztőseim úgy hitték magukról, hogy ők a föld porából nőttek nemes, tiszta életre: munkára, ünnepekre és váratlan áldozatokra... Életük hosszán csak a maguk fájdalmát érezték égig érőnek; a rossz esztendőket, a háborúba hívó parancsokat, a váratlan halálokat. így volt ez nemzedékek során: elviselték sorsukat, tudomásul vették a világot. Lázadásuk legfeljebb a lelkűk széléig ért...” Ezen aztán az sem segít, hogy a „... szánk telefut a megalázások keserűségével, a hiábavaló életek dühével, a katonaemlékezet tehetetlen panaszaival, testünket szétfeszítő indulattal..Nem könnyű a válasz arra a kérdésre sem: „Melyik a kezdődő új világ első napja...?” Úgy vagyunk ezzel is, mint az árvizes riporttal: „...Most jut eszembe, a nevüket sem kérdeztem (az embermentőknek!). Talán fölösleges is. így jobban megtartja őket az emlékezet, az arcukat, a hangjukat, mozdulataikat, a zúgó vizet... Az egész napot meg az előzőket is, mint életem mindig jelenlevő napjait.” Könnyebb, egyszerűbb a helyzet a „házibulikkal”. Egy este leforgása alatt szemre lehet vételezni a szemközti ház vetkőző szépasszonyait, jobb sorsra érdemes csinos, kívánatos leányait meg az önmagukba roskadó véneket is. „Alig két éve költöztünk ide, falunyi ember, de azóta itt még nem született gyermek és nem is halt meg senki.” Ez a felvezetés jelzi azt is, jobbára fiatal házaspárok népesítették be az új lakónegyedet, a- hol „minden hasonló vagy egyforma”, a „másságot” a lakók jelentik, a „százféle utakról ide vetődött emberek öntudatlanul is új szokások szövevényét rajzolják egy másféle tájba”. Hangulatosan, megnyerően indítja az író azokat a történéseket, melyek barát- kozások és szerelmek kereszttüzében edződnek. „Ha lehetne, síkságok tüzeit keresném. Helyettük a szemközti ablaksort számolom: harmincnyolc.” Elsőként (bár „illetlennek” és „hívatlannak” érzi ezt a „bámészkodást”) az ablakokat, az esti, éjszakai szokásokat vallatja, merthogy az „ablakok szokások, sorsok tükre is”. „Velünk szemben egy keskeny ablak a legvilágosabb. Az asszony éjfél jöttéig a konyhában tesz-vesz. Legtöbbször vasal.” „Két ablakkal odébb fiatal férfi veti esténként az ágyat. Mindig csak ő. (...) Az asszony sietős léptekkel bejön a szobába, és valamit keres az ágy végében. Ruha már nincs rajta. Fehér szélű fekete fehérneműt visel. Szép termetű, harminc körüli barna nő. Alakja még lányosán nyúlánk... Vannak esték, amikor az asz- szony kimarad és a férfi egyedül van otthon.” Az író a munkahelyéről ismeri az asz- szonyt, aki a „bálok szépsége”, „sok férfi áhított barátnője” és 1946-ban Magyarországról települt át. És itt jön be a képbe a gyerekkori emlék, amikor „bozontos szilváskertben” Ádám-Évát játszottak, meg Jutka, a fekete, „csodálkozó szemű” zsidólány, akit elvittek, de a „gyermeki emlék (...) belenőtt az időbe”. A meztelen asszony a szemközti ablakban „egymagában az idő, a van és volt”, ő idézi emlékezetbe a gyermeklányt, akinek helye „üresen maradt” azóta. A „százféle utakról ide vetődött emberek”, akik „szokások szövevényét rajzolják egy másféle tájba”, idézik az író emlékezetébe faluja egyik házát, ahol „harminc esztendeje (...) hunyorog egy ablak”, egy lány tébolyult emlékezete „katonát vár vissza a háború első hónapja óta”. Ilyen és hasonló párhuzamok, történetek sorjáznak a könyvben, ez a könnyed, keresetlen őszinteség és elegancia járja át Dobos regényét, és teszi élvezetessé, emlékezetessé az olvasó számára.
