Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)
Dobos László szépprózai munkássága feleségével, a szépséges Nellivel való egyesülésre tesz ilyen homályos, félszeg megjegyzést”. Koncsol László szerint „Az én-hős mezejét, a bodrogközi magyarok háború utáni sorsát Dobos riportszerű történelmi hűséggel festi, míg a repülős tetteit inkább lelki indítékokkal motiválja; az én világa van a regényben jobban leföldelve, s nem a beszélgetőtársé, aki máshonnan csöppent ebbe a világba, s távozik is, amint lehet, szabad elhatározásból, mert őelőtte nyitva áll a világ.” Az én-forma csapdái között említi a kritikus, hogy: „Sok ballasztot cipel még ez a regény is, funkciótlan szavak terhét: reflexiókat, kommentárokat, pátoszt, cicomát.”15 Az írói szándék mentségére legyen mondva, hogy ezek a ballasztok ma már jórészt részei a prózának. Az író azonosulása a másik főhőssel egyébként arra is utal(hat), hogy az író-főhős a repülőst második énjének tekintette. Ez az azonosulási szándék kétségtelenül nem tesz jót - az egyébként sem hibátlan! - jellemrajznak és az eseménysornak sem, mivel megfosztja magát attól, hogy árnyalja hőse viselkedését, minősítse a repülős cselekedeteit. Egyébként sem lehet pontosan kimutatni, vajon fikció, egy váratlan ötlet volt-e az azonosulás, hisz a pilóta későbbi vallomása (emlékezés az utolsó repülésre, vagy fia születésére, édesanyjára stb.) nem az „azonosulás” eredménye, beszédmodorában, élményeiben semmiben sem különbözik a repülős korábbi vallomásaitól. Utolsó repülése arról árulkodott, a pilóta ismét félelmetesen közel volt ahhoz, hogy végezzen magával. „Elég volt a parancsból... Napok óta fojtogat a felismerés, nincs értelme az életemnek... Ezer méter fölött durván magamhoz rántom a botkormányt; merőlegesen fúródunk az égbe. Halálcsavar! Ezt büntetik a legszigorúbban.” A kijózanodás, a magába fordulás jelének érezzük, hogy a repülős „az élet nagy titkáról” azt vallja: „az ember élje a maga életét, s ha bántják, ordítani se szégyelljen. Ordítson, védje a méltóságát... A szerelemmel nem szabad megbékélni. Semmivel sem szabad teljesen megbékélni.” A csalódása azonban nagyobb annál, hogy megbékéljen a sorssal, és képes legyen kiegyezni az Élettel. A nagybetűssel... Csakis így történhet meg, hogy egy függelemsértési ügy (parancsmegtagadás) lesz számára az ürügy, hogy a „lenni vagy nem lenni” hamleti kérdésével szembenézzen. A regény ezekkel a sorokkal zárul: „Nemsokára jönnek értem. A fegyvert kibiztosítottam, nem akarok számot adni többé senkinek...” A záró kép távolról sem derűs, a nincs kiút reménytelenségét sugallja, ahogy döbbenetesek, nyomasztóak azok a történetek is, melyeket elénk tár a regény... Nem is lehet más! Jog nélkül, életcél nélkül, remény nélkül csak a tengődés marad meg a tehetetlenség. „Megalázottak... A férfiak isznak, az asszonyok rémülten lesik amazok zavaros tekintetét. Kábulatuk magyarázkodás és félelem egyszerre.” Ekkor még a bálok divatja járta, az „összebúvó félelem” órái, a deportálás és a kitelepítés csak ezután következtek... A jövőkép így fest: „Kitelepítenek, batyut kötnek a hátunkra, amibe be kell hogy férjen az egész élet szorgalma... A madár visszatérhet, az ember nem láthatja többé otthonát.” Dobos László a modern próza eszközeivel színessé, élővé varázsolja a kisebbségi magyarság sorsát és múltját. A sokszínű cselekmény mindegyike a félelem és a kiszolgáltatottság szemszögéből mutatja be a sorsokat, meg azokat az állapotokat, amikor a reménytelenség miatt nem marad más választás, mint összeszorított fogakkal menekülni egy remélt jobb sorsba, jobb világba. A repülős esete a szép Gallai Nellivel egy szerelem történeteként színes, érdekes és tanulságos, a regény alapkérdé
