Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)
Dobos László szépprózai munkássága változó prózabeszéd megalkotásának is a tanúi lehetünk. Időnként úgy érzi az olvasó, szinte muzsikálnak ezek a sorok, gondolatok, olyan szép, választékos stílussal jeleníti meg a szerző az egyes élményeket, történeteket. Nemcsak a szenvedés mozzanatai tárulnak elénk a maguk könyörtelenségében vagy a szenvedéstörténet hatásos megjelenítésében, hanem a szerelem megidézett emlékei is belengik szépségükkel a történetet. Az Ács Kálmánok és a Bagai Gyulák amolyan modem mesebeli Jánosok, akik a poklok poklát is megjárják, csakhogy hazajussanak. Ács Kálmán kétszeresen is megélte ezt a „kihívást”, először „katonaszökevényként”, másodszor a „málinkij robot” áldozataként. Kalandos módon Szmolenszktől gyalogolt, később (lógós utasként) vonatozott haza, Bagai Gyulával együtt. Tizenhat év múlva a Tisza-part legszebb almáskertje szomszédságában álló vén nyárfa alá menekült vallani, gyónni, hogy újraélje az „elátkozott háborút”, s újramondja a lehetetlennek tűnő hosszú utat: „míg a reszkető, félő emberből merész ember lesz.” Azt kell mondanunk, Dobos nem monstre-regényt írt, vagy vádiratot szerkesztett, amelyben döbbenetes tablókban végiglelkizi a történelmet, ellenkezőleg, emberi léptékűvé teszi a „nagy kalandot”, meg az azt követő embertelen leszámolást is. Ács Kálmán érettségi előtt állt, amikor bevonultatták, s a háború megpróbáltatásaira volt szükség, hogy leszálljon a „magas lóról”, s megismerje, hogy emberi szolidaritás nélkül semmik vagyunk... Csak így érthetjük meg a magára emlékező főhőst, aki szökése során döbben rá arra: . .míg katona voltam, fegyverrel a vállamon, erősnek, biztosnak éreztem magam. Soha még véletlenül sem jutott eszembe az emberségről, az emberi jóérzésről elmélkedni. Csak most, éppen most... ebben a nagy szorultságomban. (...) Utolsó fogolyszökevénnyé züllöttem, akit heteken keresztül csak az emberek irgalma tartott életben, útszéli koldussá alacsonyodtam. Térdre borulnék az első katona előtt, aki hazasegítene. Semmim sincsen, csak az életem... ezt mentem reszketve, akár egy féreg.” így van a szerelmeivel is. Tizenhat évvel később, családapaként döbben rá arra, hogy frontkatonaként találkozott egy nővel (Jevdokijának hívták), aki azóta „nagyra nőtt” lelkében. „Ha most váratlanul idetoppanna elém és meglátna... azzal köszönteném: Ljublju... ljublju... Elég volna a tekintete, az is megmelengetne... azóta, Kolomea óta összezsugorodott bennem a büszkeség... időbe kerül, míg megokosodik az ember. A szerelmet is vagy elfújja a szél, vagy megérleli az idő..Titokzatos ez az epizód, néhány sornyi mindössze, de sokatmondó. „Könnyes szemű Jevdokija... megsebeztél, a távolság, az idő ugyan mérhetetlenül messze ragadta tőlem nyílt tekintetű, kerek orcádat, mégis úgy hordalak lelkemben, mint frissen hegedt seb sajgását.” Nincs magyarázat a sajgásra, mert az író csak sejteni engedi a „valami van!” kikerülhetetlen igazságát. „Hazudtam a szerelmet, és én lettem rabja. Azóta, Kolomea óta összezsugorodott bennem a büszkeség... Micsoda baromi világ volt az, Jevdokija... Egyszerű közlegény, baka voltam, utász... úgy hittem, a zöld katonaruha hatalmassá tesz, fegyverem is volt... jogot formáltam rád...” Ennyi! Meg a varjú, mely éppen fölrepül a „mesélő” mellett, hogy világgá kiáltsa, helyette is: „Kár!” De hogy miért „kár”, azt az emlékező is, meg az író is bölcsen, jó érzéssel, mértéktartóan elhallgatja. Úgy gondolom, több ez, mint politika - páratlan lélektani motiválás! Dobos, kezdőként is, „nagymestere” ezeknek a félig gondolt, mondott gondolatoknak... így igaz ez akkor is, ha Grendel Lajos szerint:
