Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)
Fonod Zoltán monológ, mely sose esik az öntükrözés hibájába és kényelmébe. Az önvívódás hőfoka itt egybeesik a regény hangvételével. És ez a hangvétel: lírai.”10 A regény lényegében igazolja a József Attila-i „bölcsességet” is: „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.” Kétségtelenül ez a helyzet az egyszemélyes „hős”, Ács Kálmán esetében is. A regényhős nem hős, hanem „áldozat”, ha tetszik: „antihős”! Nem tehet semmit azért, hogy hős legyen, mert kiszolgáltatott volt, aki nem alakít(hat)ja a sorsát (még kevésbé a történelmet), hanem elszenvedi azt. Akiknek egy lehetőségük van a túlélésre: „elviselni” a sorsot, melyet az emberi gonoszság mért rá/rájuk (hisz Ács Kálmán sorsa, gyötrődése egy népcsoport szenvedéseiről szól). Aligha véletlen, hogy az odüsszeuszi analógia is csak példázatként jelenik meg a regényben: „Odüsszeusznak, egy örök bolyongásra kárhoztatott embernek éreztem magam: nem hajóztam én tengeren, mégis, mintha hullámok hegyén-hátán sodort volna egy láthatatlan erő. Voltak pillanataim, amikor kívántam a halált, aztán megrémültem, állatias szívóssággal kapaszkodtam az életbe.”11 Ami tehát más benne (például Móricz Zsigmond vagy a kortárs magyar irodalom képviselőinek háborús témájú regényeivel szemben), az az ábrázolás módja. Ez esetenként - ahogy Koncsol írja - a főhős magatartásbeli problémái felvetése szempontjából okozhat motivációs gondot, megítélésünk szerint azonban a „függőlegesen polarizált kisregényének világát”, a „fentiek” és a „lentiek” (vezetők és vezetettek) helyzetét nem változtatja meg. Azért sem, hisz Ács Kálmán személyében nem a hős, inkább az „antihős”, a kiszolgáltatott „áldozat” jelenik meg előttünk, aki „elviseli” a sorsát, melyet rá kimértek. Vélhetően nem csak a kor szokásain vagy az író „gyakorlatlanságán” múlott, hogy a „hős felemás tudata” vagy a „magyar mellékfigurák negatív erkölcsi töltése”, esetenként a „fiktív feszültségek” ma már elgondolkodtatok lehetnek a kritikus számára. Az adott korban (hiányosságaival együtt!) „nyereség” volt a regény, kezdete a tabuk oldásának és az igazság kimondásának. És ára annak, hogy - Koncsol László szavai szerint - „Dobos, mint minden úttörő, nagy értékkel, a fele igazság föláldozásával fizetett az igazság másik felének kimondásáért. Egy hídfőállást azonban mind a maga, mind az egész próza számára sikerült elfoglalnia és kiépíteni irodalmunk, kritikánk és közvéleményünk nem kis örömére”.12 Azt egyébként akár írói bravúrnak is mondhatjuk, hogy a „negyvenen túli” hősével néhány óra leforgása alatt („Két, vagy talán három órája is van, hogy itt borongok, barkácsolok az emlékezés kanyargós ösvényén...”) megidézett múlt az olvasó számára több mint négy évtizeddel a regény megjelenése után is érdekes tud lenni. Nemcsak Ács Kálmán sorsa pereg le előttünk, hanem a szegények szolidaritása is meg- idéződik. Aligha véletlen, ahogy a „nincs”-et is megosztják azok a szegénységben, nincstelenségben élő oroszok, akik szökésük során segítik a kolduló szökevényeket. Ezek a prózai szövegek az olasz neorealista filmekre utaló „vágásokra” emlékeztetnek, a monológok pedig (az író segedelmével) ott születnek a „zörgő levelű csupasz fa a- latt”, ahol Ács Kálmán „az esti csillaggyújtást” kémleli az égen, mert az „est sötétjével takaródzó ember útját a csillagok őrzik”. Talán nem túlzás és nem oktalan ezekről a szövegekről, egymásba hajló monológokról, sorjázó asszociációkról az elismerés hangján szólni. Az újítás lényege a „tabutéma” mellett abban is rejlik, hogy egy új és
