Irodalmi Szemle, 2007

2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)

Dobos László szépprózai munkássága

szövi... A kisemberek életéből elrabolt örömök nevében emel vádat egy igazságtalan (...) társadalom ellen. Bár az énregénykeret korlátokat állít az ábrázolás sokrétűsége elé, az író alapjában jól megválasztott, kiélezett helyzetekbe állítja hőseit... Arról is vall ez a regény, hogy szerzője - életismeretben, megfigyelő-képességben, tömörségben - hétmérföldes csizmában tette meg az első lépést.”6

Ábrázolásmódjában az író kétségtelenül „sajátos” utat követ. „... a félirodalmi artikuláltság okát abban kell keresnünk - írja Koncsol László hogy Dobos a bemutatásra kiszemelt tényanyagot nem az élet, nem a lélekábrázolás, hanem a politika felől közelíti meg, hogy nem a politikát szemléli az élet irányából, hanem fordítva, az életet ítéli meg a politikai szemlélet logikája szerint.”7 Kétségtelenül más az ábrázolás módja, mint például Móricz Zsigmond háborús témájú regényeiben, vagy a második világégés tragikus emberi gondjait megjelenítő művekben (Déry Tibor: Alvilági játékok, Darvas József: Város az ingoványon, Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz, Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére, Nagy Lajos: Pincenapló). Dobos is úgy van vele, mint Darvas József: „valami nagy történelmi perben” érzi magát, melynek gyermekként a tanúja volt, s felnőttként felháborítják az események, ezért akarja „világgá kiáltani” a történelmet, a gyalázatot. Ebben az „egyenlőtlen” küzdelemben nem az epikus elem a meghatározó, nem a „műfaj” a fontos, hanem a megélt sors megidézése, a szenvedések felmutatása, a megalázottság elleni tiltakozás. Ez a mentsége annak, hogy a tények, a történelmi megpróbáltatások nem a lélekábrázolás szintjén jelennek meg, hanem jobbára a „kibeszélés” szándékával, óhatatlanul az embertelenséget, a politika gátlástalanságát ültetve a „vádlottak padjára”. Mert az adott helyzetben a „leleplezés” többet mond, mint a leggondosabban kiművelt lélekrajz, akár tézises, publicisztikus megfogalmazásban is.

Ez a megoldás esetenként a főhős magatartásbeli problémái felvetése szempontjából okozhat motivációs gondot, különböző helyzetekben ugyanis „összemossa” az erkölcsi felelősséget. Kétségtelen az is, hogy Dobos „függőlegesen polarizált kisregényének világát”, a „fentiek” és a „lentiek” (vezetők és vezetettek) helyzete határozza meg. „A hős, mihelyt egy mód van rá, menekül, szökik, bujdosik (a regény harminckét epizódjából harminc a hős menekülését tárgyalja, s csak kettő magát a háborút), s ez a kényszerű viselkedésforma elidegenítő hatású, mert a bujdosó embert a legprimitívebb érzelmek, a halálfélelem és az önfenntartás, tehát még csak nem is érzés, hanem ösztöne kormányozza” - írja Koncsol László esszéjében.8 Lényegében erre utal Fábry is, amikor azt írja: „Mint esztéta regénye, híján van az alátámasztó magyarázatnak, hozzáadásnak és analizáló viviszekciónak.”9 Az „élveboncolás” esetei helyett Dobos „formabontása”, asszociációs megoldásai, líraian hangolt szövegei, esetenként „határtalan” belső monológjai nem az „időben való kettős futtatást”, s ezzel a „kompozíció nehezítését” jelentik, hanem az önvívódás lehetőségeit kínálják. Mégpedig azzal a céllal, hogy legyőzze az emberi közönyt, fásultságot, nemtörődömséget, tudatosítva: „...a háborút nem lehet elfelejteni”, mert „a háború nem ér véget az utolsó ütközettel!” Ezért van az, hogy a főhőse úgy érzi, esetenként szinte „szobrot állítana” a magafajtának, hogy az emberek emlékezetében tovább megmaradjon „a földi pokoljárás, a háború”. Aligha véletlen, hogy Fábry szerint: „A kisregény valójában: monodráma. Egy 169 oldalas belső