Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - Duba Gyula: Hangulatok 6. Ősz a Dunán
Duba Gyula Hangulatok 6. Ősz a Dunán Elmaradt az őszi áradás. Nyugatról nem jöttek nagy vizek. Novemberben a folyó vízszintje alászállt. Mind csupaszabbak lettek a szürke bálványok, a parti sziklakövek. A folyó színe is változik, szürkéből zöldesbe ment át, majd mélyzöldből kékbe, s egyre tisztább, nyoma sincs benne a zavaros áradásszíneknek. Apró remegések fodrozzák a felszínét, kicsiny hullámfiókák lepték el, de nem nőnek nagyobbá, virgonckodva kergetik egymást. A széles víztükör mintha mozdulatlan lenne s kissé lúdbőrözve, alig vesszük észre, hogy lassan, ám megállíthatatlanul csúszik északkelet felé. Mintha elfogyni készülne vagy téli álomba igyekezne, nagy nyugalmat áraszt a Duna, csendet sugall! A vadkacsák itt vannak, a sirályok is megérkeztek, még nem érzik otthon magukat, idegesen, kotnyeleskedve bosszantanák a vadkacsákat. De azok nem zavartatják magukat, fejre állva kutatnak a vízben, lábukkal kavarva tartják magukat egyensúlyban, s amikor felszínre buknak, elégedetten lenyelnek valamit. Majd szárnyukkal csapkodva, fürgén alábuknak ismét, de már nem eleséget keresve, hanem fürdésképpen. Mintha a sirályokat ingerelnék, mert azok sosem buknak a vízbe, csak ülnek rajta és vitetik magukat. A nyugtalan fehér bohócok és a tőkésrécék nem barátok, elviselik, ám nem szeretik egymást. A kacsák türelmesek, a sirályok szemtelenek. S az idő komor, de nem télies. A túlsó oldalon a feltöltődött holt árok, a „Pöcsnyi” fölött és a mögötte nyugat felé húzódó erdők fái között hűvös párák ülnek. Mintha a téli ködök szenderegnének ott, de még várakoznak. Az este leszálltával vörös fény villan az erdő szélén, rövid, arányos időközönként felparázslik, a Bécs felől érkező hajóknak jelez valamit olyan nyelven, amit csak a dunai hajósok értenek. Úgy látom, mintha a fény sosem ugyanazon a helyen villogna, hanem kissé eltolódna, változtatná a helyét, vagy csak a szem nem képes pontosan rögzíteni helyét, játszik velem a csalóka fény? Evek óta tudatosan járom a folyó mentét, figyelem az Iszter természetét. Azelőtt másokkal sétáltam erre, a séta és társaság kedvéért, alig figyelve a folyót, ilyenkor az ember társaságával vagy magával van elfoglalva, a vízre néz, látja az erdőket, a víz menti köveket és apró hullámokat, ám igazából nem lát semmit. Nem éri el tudatát a látvány értelme! Magányos sétáimon figyeltem fel erre, azóta igyekszem „látni” és felfedezni a folyó és környéke természetét. így keltette fel figyyelmemet, hogy a vízszint apadásával hogyan emelked
