Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - Duba Gyula: Hangulatok 6. Ősz a Dunán
Hangulatok 6. nek ki belőle mind teljesebben a bálványkövek. A felmagasodó kövek némileg megidézik a messzi hegységek, a Tátrák világát, az Alpokat. S lassan összeáll bennem, vízből és sziklákból a felföldi táj metaforája! Ekkor éreztem meg, hogy már nemcsak nézek, hanem látok is! Felnyitotta szememet a magányos szemlélődés. Mintha a látás képessége abban rejlene, hogy nemcsak érzékeljük a képet, hanem értelmét is megsejtjük! Ezek után még érdekesebbnek tűnt fel a kétméternyi bujazöld tenyészet, melyben harsány növényzet élt a kövek felett. A nyári kánikulában is olyan élőén zöld volt, mintha valamiféle természeti csoda éltetné. Volt a harsány vegetációban valamiféle elpusztíthatatlan életerő, valamiféle fiatalos fickós vakmerőség. Melyet már megtört a komor őszi idő, a közelgő tél hírnöke. A harsogó növényzet megfakult, elszáradtak a füvek. A hetyke fácskák csupasz husángok, ahogy a szürke ég felé meredeznek. A zöld bujaság megfakult színe a szürke kövekhez idomult, a hamuszürke keménység és fakóbama tehetetlenség látványa összeölelkezik. A bor- zongó bőrű, mozdulatlannak tűnő víztömeg felett nehéz röptű madár száll lassan nyugatnak. A búbos vöcsök nem száll le, mint azelőtt. A nyár végén figyeltem fel rá, halászott a part közelében. Villámgyorsan fejre állva tűnt el a vízben és sokkal távolabb bukott fel ismét, gyakran fogott halat. Meglepett, milyen messzire úszik a víz alatt, azt hittem, hogy talán becsapott, szem elől veszítettem. Aztán megszoktam, hogy ő a nagy „bujár”! A párjával is láttam búvárkodni, egymás közelében halásztak, de önállóan, mintha nem tartoznának egymáshoz. Az ősz jöttével azonban, télváráskor már nem halásznak erre, néha magányosan erre repülnek valahová nyugatnak. Ahogy a folyó környéke csupaszodik, a Várdomb fakuló zöldje is megkopik. Kibuknak alóla a rőtesbama földpúpok és markáns szürke sziklák. Vedlő ősállat lesz a Várdomb. A kicsinosított Vár és a matt parlament idegen elemeknek tűnnek a tetején. Hűvösebb szelek kezdnek fújni a víz felett, megnövelik a jámbor hullámfiókákat, fokozódó ridegséget jeleznek. Mintha a komor várakozást motiválnák, mintegy emberi drámaiságot visznek a természet metamorfózisába, tárgyi tennészetű új jelenségeket veszek észre. Kallódó dolgok, máshol szemétnek minősíteném. De itt valahogy rejtélyes jelentőségre tesznek szert, mintegy metaforikus értelmet nyernek. A fakuló zöldövezetben és a ferde oldalfalak kövein heverve, a folyó örökkévaló mozgásának a szomszédságában mintegy sajátosan esendő léttel telnek meg, mintha titokzatos életet élnének, hogyan kerültek ide?! Az üdítőitalok műanyag flakonjait érteném, bizonyára a sétálók dobálták el. De mit gondoljak a ruhadarabokról, kifakult nejlondzsekiről és kinyúlt pulóverről, gyűrött fehér rongyokról, melyek egykor trikók vagy ingek lehettek, hogyan minősítsem az egyik nagy szegletes kövön heverő, félig nyitott bőröndöt, melyből ugyancsak — mintha bizonnyal szennyes - fehérnemű rojtjai türemkednek elő? Műbőrből készült, cipzáras koffer, vastag szutykos zoknik hevernek körülötte. Aztán kartondobozok szétmálló maradványai, egy elázott vaskos könyv kinyitva, lyukas matrac, szalmabélése kilóg, felfeslett, mint bombázáskor a feltépett bútorok és ketté hasadt szobák. Nyárutó óta figyelem a gyülevész hulladékot, más mint az áradások sodródó „gyüléje”, nem lehet véletlen eredetű, ám megmagyarázhatatlan természetű. Rejtélyes
