Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Esték és hajnalok találtam semmi izgalmat. Hiszen a jól belőtt golyós puskával az ilyen vadászatot inkább célba lövésnek éreztem, s nem komoly vadászatnak. Később azonban, amikor már minden alkalommal velem volt valamelyik foto-masinám is, megkedveltem ezeket a „szarkafészkeket”, mert a vadfényképezést kiválóan szolgálták. És az is az igazsághoz tartozik, hogy száraz időben, amikor az erdőben lépni sem lehet anélkül, hogy zajt ne okozzon az ember, ilyenkor bizony felkényszerül a „hóstandra” Mindezt megtapasztalva, mégis, ha csak lehetett, gyalogoltam, mert a gyaloglás többágú haszonnal járt. A „gyalogvadász” cserkészés közben ezernyi olyan ismerettel gazdagodik, amelyek a vad neméről, csapásairól, forgóiról sok mindent elárulnak. Ezek az ismeretek, különösen az őzvadászattal kapcsolatban használhatók, hiszen a bak kaparása, annak alakja, mérete, a tisztítófáinak a milyensége, vastagsága, szinte csalhatatlan biztonsággal árulkodik a bak koráról, egy kis megszorítással még agancsának méreteiről is. A disznók, szarvasok nyomai is nagy biztonsággal árulkodnak gazdáik méreteiről... Röviden: a gyalogos vadászember, ha a fenti jeleket elraktározza magában - természetesen a vad megfigyelésével kiegészítve -, szinte bármikor eredményt érhet el. Itt megállnák egy szusszanásnyi időre, mert ez a „bármikor” a múlt század derekán - részben- még érvényes volt, ám a jelenlegi „kilövési tervek” korlátai között már az is nagy kegynek számít, ha két-három évenként egy-egy vadász kilövési engedélyhez jut. Mondjuk kap egy első korosztályú bakocskát, s térdig legyalogolhatja a lábát, amíg talál egy gombnyársas, kigyomlálni való egyedet... És ha, ne adja a vadászok istene, véletlenül a vékony, tűhegyes agancsocska hosszabb a bak fülénél, a trófeabíráló urak több száz koronás büntetést is kiróhatnak, merthogy „tenyészbakot” lőtt a szerencsétlen nimród... Mintha száz méterről pontos méreteket lehetne fölvenni az agancsról pár másodperc leforgása alatt. Az igazi követelmény persze az lenne, ha előre a fogak kopását is meg kéne vizsgálni... Röviden: amit az íróasztalok mellett az elméleti „szakemberek” kiötlenek, az a természetben használhatatlan. Több évtizedes őzvadászati tapasztalattal a hátam mögött, állítani merem, hogy nincs a világon olyan szakember, aki a jelenleg érvényes előírásokat a természetben maradéktalanul teljesíteni tudná. Mert soha nem lehet százszázalékos biztonsággal eldönteni, még hosszabb megfigyelés következtében sem, hogy a meglövendő bak a maga kategóriájában már golyóérett. Amíg az ember a lefőzött koponyát - pontosabban a bak fogazatát - nem látja, csak a kétséget és a bizonytalanságot érzi magában. A kétség és a bizonytalanság pedig tökéletesen elrontja a vadászat igazi örömét. Ebből aztán sok minden következik. Ha például a meglőtt bakot golyóérettnek találtuk távcsövünkön keresztül, s kiderül, hogy harmadik vagy negyedik agancsú, ígéretes bakot ejtettünk el, nos akkor azt nem ajánlatos bemutatni a várható kemény szankciók miatt. A hétköznapi gyakorlat ilyenkor aztán a „kell helyette másik” kényszerét bilincsezi ránk. És vagy lesz „másik”, vagy nem. Tapasztaltam számtalanszor, hogy e kockázat következtében egy-egy tapasztalatlanabb vadász inkább nem lőtte meg a számára engedélyezett bakot, nehogy egy hibás kilövésnek a levét kelljen - különféle szankciók képében - elszenvednie, illetve hát „lenyelnie”. A félreértések elkerülése végett: nem a célszerű és hasznos szabályok és törvények ellen van kifogásom, hanem a látható butaságok gátlástalan - és tegyem hozzá: primitív - álságaival szemben.
