Irodalmi Szemle, 2007

2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)

Esték és hajnalok

li vadászat különféle lehetőségeit pergettem le magamban, akárha valami filmet néznék a moziban.

Felénk a „fő vad” - apám számára legalábbis ez volt az első, s legelőkelőbb vadászcél - a vadlúd volt. Általában szeptember végén, október elején - az időjárástól függően - érkeztek meg a hatalmas vadlúdrajok a Dunára, a dunai szigetekre és a zátonyokra. Az időben a mocsi, a karvai, a radványi meg a csenkei szigetekre több ezer vadlúd jött hozzánk északi költőhelyéről, s talált magának nyugalmas telelőt és elegendő táplálékot az őszi vetéseken és a kukoricatarlókon.

A hajnali „húzásokon” eredményesen lehetett rájuk vadászni közvetlenül a Duna partján, de csak akkor, ha északi szél fújt, amely „lenyomta” az ékeket. Hasonlóan kedvező volt vadászatukra a ködös idő is. A ködben a ludak alacsonyan szálltak, és gyakran „eltévedtek”. Ilyenkor aztán, ha a köd nem ritkult meg, egész nap kóboroltak, s a ráérő vadász bárhol találkozhatott velük. Az is megtörtént, hogy apám az udvaron lőtt ilyen kóbor vadludat.

Mi apámmal ritkán jártunk le a Dunára, legfeljebb, ha vendégünk volt, olyan, aki még nem látta ezt a nagy folyót, nemkülönben a felszálló vadludak seregeit. Mert az azért igaziból látvány volt ám! Inkább az őszi vetéseken és a már említett kukoricatarlókon vadásztunk rájuk. Gödröztünk. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy amikor megérkeztek a vadludak, s megtalálták a számukra terített asztalnak számító őszi búzatáblákat, egy-egy táblára bizonyos rendszerességgel ellátogattak. Nekünk ezután any- nyi volt a dolgunk, hogy a ludakjárta részre megfelelő mélységű gödröt - gödröket - ássunk. Ezek a gödrök olyan derékig érő mélységüek voltak, amelyekbe a ludak érkezésekor belekuporodhattunk A vadludak közismerten óvatos madarak, szemük kiváló, minden mozdulatot azonnal észre vesznek. Ezért, ha eredményesen akartunk rájuk vadászni, az „álcázásnak” tökéletesnek kellett lennie. A mozdulatlanság volt a legelső szabály, a többi, ugyanaz, mint a vadkacsázás alkalmával: csak akkor lődd, ha látod a lábát! Egyébként apám - a fácánt és a foglyot kivéve - mindig a négy és feles sörétet használta. A „négyésfeles” a vadlúd tömött tollazatát is „átvágta.”

Ha szembejött, akkor is, ha oldalt húzott, méginkább, mert a szárnya alatt vékonyabb volt a tolltakaró. Persze, még így is „megesett”, hogy nem esett! Apám egyik vadásztársa, Klucska Feró bácsi, akivel gyakran vadásztunk együtt, ilyenkor tört magyarsággal - lévén szlovák ember - több alkalommal kinyilatkoztatta, hogy a hajnali ludak „aceltoluak” voltak. Azonban amikor nem acéltollú madarak jöttek, egy-egy hajnali „húzáson” akár tucatnyi madarat is lőttünk. Ebből következett, hogy a vadászat öröme odáig tartott, amíg nem indultunk haza. Ugyanis tíz-tizenkét ludat hazacipelni a csizmát marasztaló őszi szántásokban vagy a megdagadt dűlőutakon, nos, az már felelőtlenségünk egyik következménye és mindenkori adója volt. Azonban ez is hozzátartozott a vadlibázáshoz. Amikor pedig leesett a hó, s a földet a fagy járhatóbbá keményítette, a sárdagasztás véget ért. A havas napokon is rendre kijártunk vadludazni, ilyenkor egy-egy fehér lepedő szolgált álcázásul. A gödörbe lekuporodva a lepedőt magunkra terítettük, s annak fehérsége összemosódott a tél fehérségével. Az nem volt gond, hogy esetleg a ludak érkezését így nem vesszük észre, hiszen, hajó volt a széljárás, már a ludak indulás előtti zsinatolása is felhallatszott a Dunáról hozzánk. Csak a hideget, a szelet, a zeger-