Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Gál Sándor nyét, zúzmarás ködöt, az ősz és a tél erejét kellett türelemmel viselni közben. De mi volt ez ahhoz képest, ha sikerült egy csapatból kiduplázni két ludat?! Mostanra már a vadlúd vadászatát is korlátok közé szorították mindenféle íróasztal mellett született zagyva törvényekkel, így a vadlibázásnak az az egykori édene, szabadsága és szépsége legfeljebb az én nemzedékem emlékezetében él még, ha ugyan még él! (Egyebek mellett ezt az emlékezést is az íratja velem, hogy ami megőrizhető ebből a vadászvilágból, teljes egészében ne vesszen el, hanem itt maradjon, mint életünk valahai része - változatlan a változóban.) Természetesen ebben a mi szabad vadászvilágunkban, amikor a vadludat érkezésétől, vagyis kora ősztől kezdve kora tavaszig korlátozás nélkül lőhettük, abból a sok e- zer madárból az a száz-kétszáz lúd, amit egy szezonban sikerült elejtenünk, csepp volt a tengerből. Ugyanakkor hozzá csatlakozott az a tapasztalatmennyiség és ismeret, amely e vadászatok nyomán halmozódott fel bennünk. A vadludak szokásai, élelemkereső idejük, hogy a különböző időjárási viszonyok esetén miként viselkednek, távolabbra, avagy kö- zelebbre szállnak, mikor és miért bomlanak meg a nagy csapatok, és így tovább. Mindezt ismerni kellett bizony, ha nem akartunk hiába gyalogolni kilométereket. Az eredményes hajnali vadászat egyik alapjaként azt mondanám, hogy majdnem százszázalékos biztonsággal tudtuk, hogy reggel oda térnek vissza, ahonnan este „beszálltak” a Dunára. Mert hogy napközben - ezt magam is többször láttam-tapasztaltam - gyakorta elkóborolnak a reggeli legelőikről. Ilyenkor kisebb csapatokban - négy-öt lúd - felkerekednek amolyan felderítőegységként, feltehetően új legelőket, ivóhelyeket keresni. A madaraknak ezt a viselkedését - mivel ezekre a portyákra rendszerint délidőben került sor - mi „déli húzásnak” mondtuk. Ilyen déli húzáson nekem soha nem sikerült kipróbálnom a puskámat. Hanem amíg a Nagy-legelő „tocsogóit” egy rekultiváció szántófölddé nem változtatta, a Komáromi úti vetésekről e tocsogókra „lejártak inni” a ludak. Egy ilyen déli húzáskor apám nem egészen egy óra alatt huszonhét ludat lőtt egy álltó helyében. Csak azért ennyit, mert elfogyott a tölténye... Az ötvenes évek második felére megfogyatkozott számomra a korábbi vadászatoknak még a hétvégi lehetősége is. A komáromi diákotthont a Szabad Földműves szerkesztősége és egy pozsonyi albérlet váltotta fel, ahonnan még időnként haza tudtam szabadulni egy-egy hétvégen, ám 1959 őszén, éppen a vadludak érkezésének közelében, be kellett vonulnom a kötelező katonai szolgálat letöltésére, s a Duna mentét a sumavai mocsárvilág, nemkülönben a janovicei kaszárnya váltotta fel, az uniformisok és a parancsok mindent silánnyá degradáló uralgása. A hajnali vadászatokat a hajnali „csukló” - szebbé formában: a reggeli torna - váltotta fel. És egy olyan REND, amelyben emberölésre kiképzett tisztek - emberek helyett szándékosan írtam a „tisztet”, mert hogy az ember és a katonatiszt között mélységes mély a szakadék - a tényleges szolgálatra bevonult fiatalokat emberölésre tanították. A zsákmányszerzés ata- visztikus, a történelem mélységeibe visszanyúló ösztönét az emberölés gyakorlati módszereire képezték itt át. Részévé váltunk egy könyörtelen rendszerességgel működő mechanizmusnak, amely egyetlen célt szolgált: valaminek a megsemmisítését. Iszonyattal kellett tapasztalnom, hogy vannak „emberek”, akik azzal keresik a kenyerüket, hogy embertársaikat előre meghatározott tervek és előírások alapján ölni tanítják. És itt nem
