Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Gál Sándor Ságban állt, másrészt, ilyenkor már nem vakított. A Duna felé eső fasor egyik öreg akácfája alatt megálltunk, apám a gyeplőszárat körülcsavarta az akácfa törzsén, hogy Juci el ne kóboroljon, aztán elő a töltényekkel, fegyverekkel, s irány az árpaföld közepe. Ott aztán elhangzott az apai regula:- Ne kapkodj, és csak akkor lőj, ha látod a kacsa lábát. Ismertem ezt már korábbról, csak eddig nem nekem szólt. Kerestem egy mélyedést - amolyan rögtönzött takarást készítettem magamnak —, megtöltöttem az új kaka- sost, amely egyébként sokat használt fegyver volt, látszottak rajta a vénség nyomai, és vártam, hogy a Duna felől hozzám érjenek a vadkacsák semmivel össze nem téveszthető szárnyzizegései. Az a különleges süvöltés-suhogás, amely a sebes röptü madarak húzását kíséri, illetve hát meg is előzi, ha nem ellenszélben szállnak, hanem szélcsendes estén vagy hajnalon. Számlálatlanul sok estét megéltem apám mellett vadkacsákat, vadludakat várván, s meg is tanultam, ahogy mit s hogyan kell tenni, azonban más az egész folyamatot nézni, s megint más, ha az egészet nekem kell elvégeznem. Mert egy egész mozdulatsort kell végrehajtani, mégpedig olykor másodpercek alatt, hogy az ember ne az eget luggassa ki. Az első és legfontosabb, hogy a kacsákat én vegyem észre előbb, s ne a kacsák engem. Mert akkor egy pillanat tört része alatt fölcsapnak az égbe, elérhetetlen magasságokba. Továbbá illik megvárni, hogy az érkező csapatok körözni kezdjenek, leszálláshoz készülődve. Az ilyen pillanatokban válik érvényessé apám tapasztalata, miszerint, ha látni a kacsa lábát, akkor nagy biztonsággal lőhetem. Szóval a tarlóföld közepén, első alkalommal, egyedül egy „patróval” telerakott kalappal - mert hogy a gyors újratöltés a felfordított kalapból a legegyszerűbb s egyben a leggyorsabb is -, mindez újra és újra átfutott bennem. Meg valamiféle apró büszkeség is támadt az öröm és az alkalom mellett. Hanem sokáig nem töprenghettem azon, hogy mit s hogyan, mert a magasság felzúgott, mint gyermekkoron nagy háborúja idején, amikor a zuhanóbombázók és a „stukák” lezúdultak a felhők közül a vonuló autókonvojokra... Jöttek a Dunáról a vadkacsarajok! Magasan szálltak, szabályos legyező alakban, átrepültek felettem, majd nemsokára, megfordulván, kezdtek aláereszkedni. Most kellett mozdulatlanná, láthatatlanná válni, amikor a kacsanép körözni kezdett. Aztán egyszer csak az egyik csapat egyenesen felém vette a frontot, halkan beszélgetve repültek, mintha jó étvágyat kívántak volna egymásnak a vacsorához. De ekkor kattant a két kakas, s mert a kacsalábak is láthatóvá váltak, odadupláztam a kacsanép közé. Riadt hápogással csaptak az égnek, de azt is láttam, hogy egy kiválik közülük, szárnyait széttárja, mintha elmerevedtek volna, majd a következő pillanatban zuhanni kezdett, s tőlem alig tízlépésnyire nagyot koppant a kiszáradt, kemény tarlón... Gyorsan ott teremtem első vadkacsámnál, s felemeltem, fel, olyan magasra, amilyen magasra csak tudtam, és ez a győzelmes mozdulat ma is él bennem, tisztán, kitörölhetetlen szépségben. 9 Ettől a felejthetetlen szeptemberi estétől számítva szinte minden hazautazás azzal telt el, még ha a tömött munkásbuszon mozdulni való hely sem volt, hogy az esté
