Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Esték és hajnalok 8 Egy szeptemberi szombaton, amikor Komáromból hazadöcögött velem az autóbusz, otthon a bejárat melletti kiskamrában, ahol papa a puskát és a muníciót tartotta, láttam ám, hogy nem egy, hanem két sörétes támasztja a falat. Nem találtam ebben különöset, hiszen máskor is megtörtént, hogy apám valamelyik vadásztársa nálunk hagyta - vagy felejtette — a fegyverét egy-egy kiadós használat után. így a „másik” sörétessel nem is foglalkoztam. Hanem ahogy a délután öregedni kezdett, láttam ám, hogy a- pám kifelé készülődik.-A Komáromi úti árpatarlóra járnak a kacsák - mondta, s még hozzátette: -, kimegyünk. Ez a „kimegyünk” olyan varázsszó volt, amely bármelyik hajnalt vagy bármelyik estét megtöltötte reménységgel és szépséggel, na meg a várakozás semmi máshoz nem hasonlítható izgalmával. Az első dolog volt megfordítani a kétkerekű bricskát , befogni elébe egy szem lovunkat, az ülés alá betenni a csatos üveget meg a töltényeket. A puska a bricska alján lévő „szalmaágyra” került, amelyet lópokróccal takartunk le, ott nem érhette baj a zötyögősebb dűlőutakon sem. A korábbiak megszokottságához mérten ezen a szombaton sem tűnt kifelé való készülődésünk többnek vagy másnak, mint egyébkor. Csak akkor vált mássá, amikor papa a „másik” sörétes puskát is kihozta a kiskamrából, s a kezembe adta.- Kipróbálhatod, hogy mit tud - mondta tegnap vettem... Ebből a fél mondatból kihámozhattam, hogy ezzel korábbi hajtó szerepem megszűnt, lett saját fegyverem, s vadászhatok együtt apámmal, amikor, s amire a széles határban csak lehet. Nálunk nemigen volt szokásban holmi érzékenykedés meg hálálko- dás és más hasonló, férfiakhoz nem illő ceremónia. Egyszerűen tudomásul vettem apám döntését felfegyverzésem dolgában, annak ellenére, hogy ezt kimutatni nem illett, végtelenül boldog voltam. És ez a boldogságos állapot csak tovább növekedett, amikor kiértünk a Komáromi úti dűlőbe, ahol a szövetkezet végeláthatatlan árpatarlója terült elénk Az árpát már jó régen learatták, kicsépelték, ám a tarló felszántására még nem jutott idő, meg aztán azokban az időkben még elegendő gépe sem volt a szövetkezetnek. A Duna zátonyain, és a szigetekben nappali pihenőjüket élvező kacsák számára egy ilyen bő százhektáros tarló terített asztalnak számított. Nem csoda hát, hogy hamarosan rátaláltak, és esténként rajok tucatjai repültek ide vacsorázni. Azonban előbb oda is kellett érni. Juci lovunk megszokott tempójában haladt át a falun, majd végig a Pince-soron, ahol azonban több alkalommal is meg kellett állnunk néhány percre, mert nálunk az volt a szokás és hagyomány - s ez ma is él változatlanul -, hogy ha bármelyik gazda „kint van a pincénél”, és akárki arra jár, azt a gazda megkínálja egy pohár borral. A behívást és a bort nem elfogadni a legnagyobb sértések közé tartozott. Szóval ebből adódott a többszöri megállás. Engem is megkínáltak persze, de én akkor még nem szerettem a bort. A sört se. Az egyik savanyú volt, a másik keserű. Mindezekből az következett, hogy mire kiértünk az árpatarlóra, már erősen lenyugváshoz készülődött a Nap, alig volt egy arasznyival a horizont felett. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor az ember belenézhetett a Napba. Egyrészt, mert szemmagas-
