Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Gál Sándor kor mire fog vadászni, s arról is, hogy miből mennyit lő, már ha sikerül. Mára a vadászatnak ez a szabadsága - szépséges szabadsága! - elveszett, ami által az igazi vadászat lényege veszett el! Én még megélhettem ennek a szabadságnak a csodáit, vadászhattam apámmal együtt úgy, hogy cselekedeteink korlátait egyedül a természet tiszta, ám szigorú törvényei határolták be. És azokat minden körülményben illett tiszteletben tartani. Mint ahogy tiszteletben is tartottuk. Egyetlen példát említenék erre. Amikor a Bíkatóban - ez közel százhektáros terület volt - vadlibáztunk, több alkalommal - mert akkor még volt! - népes túzokcsapat röpült át felettünk. Persze hogy nagy kedvem lett volna túzokot lőni, de apám erre soha nem adott engedélyt. „Azt ne!”, szólt a szigorú parancs. Egyébként túzokra apám se emelt puskát soha. 7 Mindennapi vadászataimnak, vadászatainknak az ötvenes évek első felében vége szakadt. Tanulni kellett, ami azt jelentette, hogy Komáromból - kezdetben csupán havonta, később már minden hétvégen - utazhattam haza. Egy ilyen március végi szombaton a Borsos kúthoz mentünk szőlőt metszeni apámmal, természetesen magunkkal vittük a sörétest is. A Borsos kút mellett valamikor homokot termeltek ki, de ekkorra már az erdő visszafoglalta a megbontott részeket, s az egész terület telis-tele volt üreginyúlkotorékkal. Nos, apám azon a szép, csendes márciusi napon kezembe adta a puskát azzal, hogy nagyon vigyázzak vele, mert hogy a fegyver az nem játékszer. És, hogy lőhetek egy üregi nyulat is, ha sikerül... Afelől nem voltak kétségeim, hogy napszállta körül előjönnek a nyulak, abban azonban egyáltalán nem voltam biztos, hogy valamelyiket sikerül majd eltalálnom. De ez lényegtelen gond volt ahhoz képest, hogy leshelyemen egyedül maradhattam, merthogy a vadászember számára nincs nagyobb gyönyörűség annál, amit az erdő magánya, márciusi illata, csendje, vagy a vándormadarak hazaérkező estéli köszöntője adhat. Tele voltam a várakozás izgalmával, arra a pillanatra várván, amikor megjelenik majd valamelyik tisztáson az első nyúl. Az idő múlott, de az én nyulaim csak nem akartak előjönni. Mintha valami varázsló eltüntette volna valahányat. Hanem egyszerre csak valami neszezés csapta meg a fülemet, s a következő pillanatban, alig tíz-tizenöt lépésnyire tőlem, a bokrok takarásából kibújt egy róka. Hát emiatt nem jöttek a nyulak! Gondolkodás nélkül rádupláztam a tyúktolvajra, de hogy eltaláltam-e, arra bizony nem mertem volna fogadni. Ennek ellenére kiáltottam apámnak, miszerint „rókát lőttem”. Pár perc múlva apám már jött is. „Hol van?”, kérdezte. Bizony erről fogalmam se volt. Aztán megmutattam, hogy hol állt, amikor rádupláztam, de ezen túl csupán a bizonytalanság vállvonogatása következett. Apám azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Odament a rálövés helyére, aztán megindult valami láthatatlan nyomon, s nem sokára magához hívott, mondván, hogy a róka megvan. így is volt. De apám a közelébe sem engedett. Rühes, koszos, bundáját hullajtó róka volt az első zsákmányom. Csak arra nem tudtam sokáig magyarázatot találni, hogy miként szaladt még vagy ötven métert, amikor a sörétek három lábát is eltörték?! Hát persze! A természetnek vannak megfejthetetlen titkai, s jó hogy vannak...
