Irodalmi Szemle, 2007

2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)

Esték és hajnalok

szabb ideig mozdulatlanul tudjak várni - mindösszességében hozzájárult ahhoz, hogy később - már az ötvenes évek közepe táján - ne a levegőt lyuggassam, ha felröppen előttem egy fácánkakas, vagy ha a Dunáról megindulnak az árpatarlókra a vadkacsák légiói... Uramisten! Micsoda látvány volt az! A sok száz vadkacsa szárnyzizegése, ahogy lezúdultak a magasból... Apám pedig egy félkereszt takarásában állván kiduplázott belőlük két madarat... Aztán megint kettőt! Én pedig - akkor még nem volt vizslánk -, szaladtam összegyűjteni a zsákmányt. Mennyire, de mennyire szerettem volna kipróbálni már akkor is apám kakasos puskáját. Csakhogy akkor még az én öregem nem látta elérkezettnek az időt erre. Pedig már bőven elmúltam tízéves, és a korábbi években volt a kezemben többféle fegyver is. Csakhogy ebbéli ismereteimet papa nem vette tekintetbe. Éltem hát a hajtők nem éppen szomorú, de nem is nagyon vidám éle- tét-sorsát. Mert az nagyszerű volt, amikor csak ketten vadásztunk. Ám ha az egykori körvadászatokra gondolok, akkor a kintlét, a látvány nagyszerűségét némileg elhalványította az a kicsiség, hogy a mély szántásban vagy a magas hóban olykor öt-hat nyu- lat kellett cipelnem a hajtás végéig, amíg „össze ment a kör”. Nem felejtem el , mert az ilyesmi elfelejthetetlen, hogy egy alkalommal a bíkatói dűlőben több mint háromszáz nyulat lőttek egyetlen hajtásban apámék. A hajtok rogyadoztak a nyulak terhei a- latt.

Hajtó korom éveiben az ilyen teríték azonban még hétköznapi eseménynek számított, és senki sem csodálkozott rajta. A nyulak nemzetségén a vadászok által előidézett veszteség meg se látszott. Egyébként is sokkal több nyúl „áttört a körön”, mint ahányat a tizenhatosok felbukfenceztettek... Csupán az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy körvadászatkor kizárólag a nyulat lőtték (meg a rókát, azt mindig!), fogolyra, fácánra külön vadásztak. így volt „körvadászat” - nyúlra, aztán „fácánozás” és „foglyászat”.

Apámék idejében még nem keverték össze a dolgokat.

Természetesen tudok arról - bár az említett években mindez még ismeretlen volt előttem -, hogy más apróvadas területeken az állományt „vegyesen” vadászták. Például a tótmegyeri világhírű Károlyi-birtokon - a nyolcvanas években magam is vadásztam arrafelé -, de az nem olyan vadászat volt, mint a miénk. Minket nem érdekeltek holmi rekordok. A terítéket ugyan megszámolták, majd ezt követően szétosztották a vadászok és a hajtők között. A maradékot pedig, ha volt rá vevő - volt! -, eladták.

Minden körvadászat a Pince-soron ért véget, ahol valamelyik vadász borospincéje előtt vacsorára megfőzték a hagyományos nyúlpörköltet. Természetesen bográcsban.

A nyúlvadászathoz az is hozzátartozott, hogy egy-egy nagy területet - táblát - évente csak egyszer vadásztak le. Ugyanakkor az is íratlan szabály volt, hogy egy vagy két „táblát” minden évben kihagytak, hogy megóvják az állomány egy részét. Hogy jövőre is legyen mire vadászni! Ez a szabály azonban - okát nem tudom -, nem vonatkozott sem a fácánra, sem a fogolyra. Feltehetően azért, mert azokban az években még a jelenlegi korlátok és tilalmak nem léteztek. Vagyis, ha papa úgy döntött, hogy kimegy és lő két-három fácánkakast vagy foglyot, ahhoz senkitől sem kellett engedélyt kérnie erre. Az volt a legszebb az egészben, hogy maga dönthetett arról, mi