Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Gál Sándor legényke voltam, az első kísérletkor hanyatt lökött a nehéz fegyver, ennek következtében kénytelen voltam lemondani a géppisztolyos nyúl vadászatról... Sajnálatos módon ez a csodálatos és teljes szabadság nem tartott sokáig. A háború befejezését követően az akkori Csehszlovákiában - a kassai kormányprogramból következően - mi, magyarok a teljes jogfosztottság állapotába kerültünk, s annak minden következményét viselnünk kellett. Nem áll szándékomban most részletesen foglalkozni ezzel a barbár, nem emberhez méltó programmal, és annak akkori gyakorlatával, ennek ellenére elkerülhetetlen, hogy emlékeztessek rá. Ugyanis az a politikai rendszer, amely a Benes által elképzelt nemzetállam létrehozását tette meg programja alapelvévé - a lakosságcserén és a deportáción túl -, akár egy nyúl elejtése miatt is, ha a nyúl elejtője történetesen magyar volt, a „tettest” azonnal gyűjtőtáborba deportálhatták. Mint ahogy apám is oda került többedmagával, persze, nem a vadászat végett, hanem, mert szájon kapott egy erőszakoskodó „rendfenntartó” katonát az egykori vízimalom mellett... Persze, mások is támogatták ebbéli igyekezetét, így keletkezett a baj. A negyvenöt utáni évek eszmélkedésem idejére estek, így mindaz, ami akkor velünk, bennünk - bennem - megtörtént, végleges érvénnyel rögződött tudatomban. Amikor az anyanyelv használata utcán, üzletben, röviden: minden nyilvános helyen tilalom alá esik, amikor nincs magyar iskola, sajtó, könyv, amikor teherautókra, marhavagonokba pakolhatják a magyar családokat, akkor minden korábbi érték elveszíti lényegét és értelmét. Az ember lehetőségei egy konyha belső világára zsugorodnak, s csupán a túlélés láthatatlan vezérlő szerkezete, az ösztönök munkálkodnak. Ilyen társadalmi közegben az olyan hiábavalóságok, mint a vadászat szépsége, netán a fegyver- tartás lehetősége legfeljebb álmainkban jelenhetett meg. Vagy még ott sem! Nem tudom, mert soha nem beszélt róla apám, hogy a jáchymovi uránbányában, kényszermunkára ítélve, gondolt-e arra, hogy valaha is vadászhat még az életben, hogy lehet-e fegyvertartási engedélye, s például egy tizenhatos sörétes puskája... 6 A negyvenes és az ötvenes évek fordulója az előbb elmondottakat oly mértékben változtatta meg, hogy - bár a kassai kormányprogram továbbra is érvényben maradt - visszakaptuk állampolgárságunkat. Megszűnt a lakosságcsere és a Csehországba való deprtáció is. 1948 februárja után ismét legalizálódott létezésünk a jeles repub- likában. Apám is hazakerült Jáchymovból, s amikor erre mód nyílt, az első alkalmat megragadván, talán 1950-ben, kiváltotta a fegyvertartási engedélyt. És megvette élete első, kakasos, tizenhatos sörétes puskáját! Kéz alól, természetesen, merthogy új fegyverre aligha futotta volna a pénzéből. Szinte ezzel egy időben a régi, öreg vadászok által elrejtett fegyverek is előkerültek különböző rejtekekből, s nemsokára ismét övék volt az egész határ - újra hódolhattak szenvedélyüknek. Az igazi vadászélet számunkra tehát a múlt század derekán kezdődött el. Természetesen a korábbi „csendes vadászatok” emlékei sem fakultak ki. Főleg az akkor szerzett tapasztalatoknak az értéke nőtt meg, hiszen az, hogy megtanultam csendesen járni az erdőben, hogy idejében észre vettem a vadat, hogy képessé váltam arra, hogy hosz-
