Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Esték és hajnalok és akkor fel se merült - mert hisz egy magamfajta kölökben miként is történhetett volna ez meg - a halál lehetősége. Holott naponta temettünk! A templom köré, árokpartokon, ahol, s ahová lehetett. Nehéz, nagy havú, fagyos tél volt 1944-45 fordulóján. Ám tavaszodván, amikor a hadak elvonultak, Sandburg füve eltakarta a háború okozta sebeket: „Én vagyok a fü, a munkát bízzátok rám.” Bár a több, mint hat hétig tartó harcok nyomait a fű valóban eltakarta, ám a háború tárgyi részéből rengeteg eszköz hevert szanaszéjjel a faluban, de az egész határban is. Főleg annak nyugati részében, a Nagylegelő, a Laposok, a Pincesor, a Komáromi-út térségein. Bunkerek, lövészárkok mélyein fegyverek, töltények, kézigránátok sokasága hevert. A Karva felé vezető úton pedig, ahol a németek „kilőttek” vagy harminc T-34-es harckocsit, egész el- dorádója hevert a vadászatra, halászatra alkalmas „szerszámoknak”. így jutottunk néhány dobtáras géppisztolyhoz, többládányi különböző célra készült kézigránáthoz, de páncélököl is akadt - ezt a németek hatásosan alkalmazták a páncélkocsik ellen -, az utóbbiakat később a Fődásásban partomlasztásra, vagyis békés célokra használtuk. (A fődásási agyag a házak újjáépítéséhez kellett.) Ezenkívül volt két forgópisztolyom is, s egy gyalogsági aknavetőm. Ez utóbbi, emberek gyilkolására készített szerkezetet soha nem próbáltuk ki vadászati célokra, bár volt hozzá való szárnyas aknánk... Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a derűsebb időben felnőtt ember- és vadásztársaim körében e fenti készségek vadászati célra való használata mély nemtetszést válthat ki, ám az időben mielőttünk holmi etikai meggondolások és korlátok nem léteztek. Azt hiszem, minden cselekedetünk rugóját a létezés, a magmaradás legősibb ösztönei mozgatták és irányították. Ebből következett, hogy egy német gyártmányú „tojásgránát” , vagy a szovjet gyártmányú „kukoricagránát” egyaránt kiváló eszköznek bizonyult a halászatra. Ha egy ilyen gránátot bedobtunk a Nagy tóba, a robbanást követő másodpercekben félzsáknyi hal jött a felszínre - hasát mutatva. Egyébként a magyar, piros sávos Vécsey típusú nyeles gránát a vízben vagy „lefulladt”, vagy ha felrobbant, igen goromba munkát végzett: a halak nagyobbik része, elsősorban a testesebbek, darabokra szakadtak. Ellenben ha egy népesebb üreginyúlcsapat közelében robbant fel, a légnyomás tökéletes, mondhatnám, tiszta munkát végzett a nyulak között. Foglyászásra a már korábban leírt, „csendes vadászati” módszereken túl, eredményesen alkalmaztuk a tojásgránátot is. Itt az volt a fontos, hogy ne a csapat közé dobjuk a gránátot, hanem néhány méterrel melléjük. A foglyászásnak és az üreginyúlászatnak ez a módja óriási türelmet igényelt, hiszen ki kellett várni a „megfelelő pillanatot”, amikor egy népesebb fogoly- vagy nyúl- csapat „dobásnyi” távolságba került. Mivel a türelmet a természet kispórolta a génjeimből, így gyakran megtörtént, hogy üresen maradt a tarisznya. De ezt soha sem kudarcként éltem meg, hiszen nem is értettem még akkor a kudarc lényegét. Egyébként azt hiszem, a vadászatban egyetlen esetben érhet igazi kudarcélmény: ha egy vadat döggé lövünk. Tovább menve, barátaim, Jacsó és Béta a mezei nyulakra használták a dobtáras géppisztolyt is, kevés eredménnyel. Én is szerettem volna kipróbálni, de mivel cingár
