Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Gál Sándor meg az erdőben kóboroltok, még bajotok eshet.” Ebben volt némi igazság, de az igazság második fele szerint otthon legalább annyi esélyünk volt arra, hogy „bajunk” legyen, mint mondjuk a peresi erdőben. De hát a felnőttek esze járása soha sem egyezett a miénkkel. Következésképen a tilalmakat lelki ismeret-furdalás nélkül szegtük meg, s folyamatosan. Természetesen kellő óvatossággal tettük ezt, mert 1944 nyarán és kora őszén már valóban értelmesebbnek tűnt lemondani egy-két üregi nyúlról vagy fogolymadárról. Még akkor is, ha „vitt volna a fene” kifelé. Csakhogy ezekben a hónapokban már elhallatszott hozzánk az ágyúzás tompa morajlása - az oroszok már Budapestet lőtték - s az egyre gyakoribb bombázások semmihez sem hasonlítható hanghullámai. A temető mellett beásott német ütegek a Duna túloldalán húzódó „bécsi” utat lőtték, az elaknásított Dunán hajók robbantak fel, a víz felett „aknaszedő” repülőgépek cirkáltak. A bibliai apokalipszisről akkor még fogalmam sem volt, hanem az, amit akkor láttam és megéltem, az a bibliai jelenések később megismert retteneteihez képest kisded riogastásoknak tűntek. Mert amikor Érsekújvárt két hullámban, egy szép szeptember végi, vagy október elejei napon lebombázták, vagy amikor egy éjszakai berepülést követően az almásfüzitői petróleumfinomító a bombázást követően égni kezdett, az nem az angyalok trombitájának a hangjára emlékeztetett. Ott és akkor másféle vadászat tanúi, részesei és megélői lettünk. És ma már azt is ide jegyezhetem, hogy egyben szerencsés túlélői is. Mivel arról a közel két hónapról, amikor szülőfalum „frontfaluvá” lett - Duna- mocson a németek, nálunk a szovjet haderő -, novelláimban és már írásaimban a legfontosabb eseményeket-élményeket leírtam - a Megérintett c. regényemben pl. még egy rövid vadászati jelenetet is felvillantottam most az ismétlés ódiumát elkerülendő, mindezt elhagyom. Nem mintha itt nem volna alkalmas néhány részletének a megidézése, amikor az élet és a halál kérdéséről van egyvégtében szó, ám végül is most ragadozói mivoltunknak ezt az önpusztító, emberi mivoltából kivetkőzött történetsorát jobbnak látom elhagyni. Mert a vadászat és a gyilkolás között illik mindenkor különbséget tenni! Ezt a különbségtételt korai gyermekkorom tapasztalatai életre szóló erővel vésték tudatomba. Nem a „Ne ölj!” parancsolat okán, hanem a természet tiszteletének legfelsőbb princípuma által. 5 Ha az egyén számára létezik totális szabadság, akkor a háború számomra - bármennyire is abszurdnak tűnik - ezt az abszulút szabadságot hozta el. Körülöttem egyszeriben megszűnt minden olyan kötöttség, fegyelem, korlát, amely a korábbi időben kötelező érvénnyel bírt. Jacsóval és Bétával egész napokat azzal töltöttünk, hogy elkóborolt, kehes, sebesült katonalovak után kajtattunk. Ezek a nappali portyázások is valahogy a zsákmányszerzés izgalmával jártak, és (vagy) a zsákmányolás kalandját adták, s ha még azt is hozzáveszem, hogy közben Dunamocsról a németek kisebb-na- gyobb megszakításokkal lőtték falunkat, akkor ennek a „vadászatnak" a halálos kimenetelű kockázata is a napi realitások közé tartozott. Persze, mindezt ma látom, így, ott
