Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Esték és hajnalok Jacsóval és Bétával szinte minden délutánt a határ hozzánk közelebb eső részein töltöttük, s olykor még a távoli Bíkató több száz holdas tábláira is elmerészkedtünk. A „csendes vadászatnak” többféle módját űztük, az első helyen ezek közül a hurkozás volt. Nyúlra, ahogy apámtól tanultam, dróthurkokat használtunk. Fogolyra, és - ritkábban - fácánra - pedig a lovak farka szőréből ( a fehér ló farok szőre volt a megfelelőbb, azt a fogoly nehezebben vette észre) készült a hurok. Egy nagyobb deszkába suszterárral lukakat ütöttünk - az árat Persei sógortól kértük kölcsön, aki suszter volt és gyakorló vadorzó -, a hurok alsó szárát faszögre erősítve, kalapáccsal ezekbe a lukakba szorítottuk be. Az így elkészített csapdákat olyan bokrok alá helyeztük, ahol gyakran elbogarásztak a fogolycsapatok. Amikor késő ősszel vagy tél idején fogytán volt az eleség, a csapda köré eleséget is szórtunk. Legjobban a kendermag vált be, de a napraforgó és a búza is megjárta. Fogolyfogásra volt még egyéb alkalmatosságunk is, mégpedig a vesszőből font „lúdkosár”. A nevét onnan kapta, hogy amikor tavasszal a ludak letojtak - a szó valódi értelmében -, akkor ezt a fonott kosarat megtöltötték szalmával, oda rakták a lúdto- jásokat, és „megültették” benne vagy rajta a tojóludat. Esetleg ugyanezt tették a kacsával is, bár a kacsa rossz „költő” volt, ritkán ülte meg a saját fészkét, így rendszerint tyúkok keltették ki a kiskacsákat. Nos, ez a „lúdkosaras” foglyászás úgy történt, hogy a foglyok járta bokros-gazos helyen egy 20-30 centis pecekkel feltámasztottuk a kosarat, a pecek aljára hosszú zsineget erősítettünk, a kosár alá eleséget szórtunk, s egy közeli, jól álcázott rejtekhelyen meglapultunk. Volt, hogy órákat kellett lapulni a kiválasztott rejtekhelyen, amíg megjelentek az áhított madarak, de az volt a gyakoribb, hogy hiábavaló volt a várakozás. Ám ha egy fogolycsapat besétált a felpeckelt lúdkosár alá, az feledhetetlen vadászizgalmat okozott. Amikor a csipegető perdixek közül kettő-három a kosár alá sétált, megrántottuk a madzagot, a pecek kirepült, s a kosár a madarakra borult... A fogoly már „fogoly” volt! De még akkor jött csak a neheze, mert a kosár alól a megriadt madarakat ki is kellett szedni, hogy előbb a tarisznyába, majd később a fazékba kerülhessenek. Ha ketten voltunk , a fogoly megfogása egyszerűbb volt, ha a műveletet az embernek egyedül kellett elvégeznie, akkor bizony megesett az is, hogy volt fogoly - nincs fogoly. Mert amikor megemeltem a kosár alját, a keletkezett résen a fogolynak gyakran sikerült megszöknie. Azonban ez is hozzá tartozott a fogolyfogásnak ehhez a változatához. Egyéb módon is foglyásztunk még, erről majd később, a maga helyén teszek említést. 4 Csendes vadászatainknak a közeledő háború különféle veszedelmei hamarosan korlátokat szabtak. A különféle katonai alakulatok céltalannak tűnő vonulásai, autókaravánok, lovas fogatok, menetelő német és magyar harci egységek folyamatos mozgása, az angol és amerikai légierő bombázóinak megjelenése bennünket ugyan nem akadályozott volna, hogy ebben az emberi kavarodásban továbbra is „vadásszunk”, azonban a szülői féltés szigora az otthon maradást parancsolta ránk. Mert: „ Ha a határban
