Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Gál Sándor radjon valamiképpen. Igazából csak ma értem e birtokbavétel lényegét, amely valamiképpen abban áll, hogy az egész újra és újra elosztható, s mégsem apad el soha.” 3 Mindaz, amit eddig elmondtam, olyannak tűnhet, mintha a mesék békéje és szépsége együtt volna jelen abban az időben, amely korai gyerekkorom hétköznapjait kitöltötte. Van ebben sok-sok igazság, hiszen az akkori, számomra bejárható és megismerhető távolságok és terek igazából erről szóltak. S nem csupán a látvány és a megismerés okán, hanem annak a közösségnek az emberi vonatkozásaiban is, amelyben éltem. És ez nem volt ám akármilyen! Amikor a nyúl vagy varjúfogás idilli tájait idézem fel magamban, akkor azok mellé azt is oda kell illesztenem, hogy mindez a múlt század negyvenes éveinek az első felében történt. Akkor, amikor a világ felett - s rajta is természetesen - a második világháború borzalmai pusztították millió számra az embereket, s mindazt, amit az ember és a természet megalkotott. Hamarosan - ahogy az előző fejezetben is jeleztem már - apámnak is be kellett vonulnia, s mindaz, ami korábban életünkhöz, hétköznapjainkhoz tartozott, egyszeriben bizonytalanná lett, a ma és a holnap lehetőségei semmivé váltak, tudhatatlanná, is- merhetetlenné. Azonban e megbolydult világban is élni kellett. A háborús események az embereket rákényszerítették olyan cselekedetekre is, amelyeket korábban, a békevilágban aligha vállaltak volna. De az éhség nagy úr! Főleg az olyan környezetben, ahol a legjobb időkben is részesaratással, napszámos munkával keresték meg az emberek a mindennapi kenyeret. Az is nehezítette a mindennapokat, hogy a kenyérkereső férfiak zöme a harctereken volt, s így a paraszti munka minden terhe az asszonyokra hárult. Valami láthatatlan, ismeretlen erő lassan, kíméletlen következetességgel emésztette el azokat a tartalékokat, amelyek más időkben ilyen-olyan biztonságot jelentettek. Mindebből az következett, hogy ahol valamilyen lehetőség mutatkozott az említett tartalékok kímélésére és pótlására azt, vagy azokat a lehetőségeket nem volt szabad elszalasztani. Amit korábban a „csendes vadászat” mesterségéből megtanultam, két szomszéd gyerekkel folytattam, illetve folytattuk. Bernát Béla — egymás között csak: Béta - és Csekes Jani - a Jacsó - pár évvel idősebbek voltak nálam. Jacsónak komoly galambtenyészete volt - apámnak is -, Béta pedig eredendően rapsicnak született. Mivel 1944- ben már nem jártunk iskolába, időnk jelentős részét a vadorzás töltötte ki. Tudom, mostanról persze, hogy az efféle cselekedet, maga a vadorzás, elítélendő, és nem is méltó igazi vadászhoz, azonban a negyvenes évek elején igazi vadászatról már szó sem lehetett, hiszen, egyrészt, a fegyvereket be kellett szolgáltatni, másrészt, aki nálunk korábban vadász volt, az időben nem foglyászott, nem nyulászott, hanem valahol a Don- kanyarban kényszerből ölt vagy őt ölték. Egyik nagybátyám és két keresztapám nem tért soha haza arról a kies folyópartról... Ennek a szomorú időnek volt egy kevéske hozadéka, legalábbis a mi számunkra. Ugyanis az elmaradt körvadászatok, foglyászatok, fácánozások következtében olyan vadbőség keletkezett, amilyent sem azelőtt, sem azóta nem láttam.
