Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Duba Gyula: A gesztenyefa bosszúja (novella)
Duba Gyula tői, a megújuló parkocskára sem hoz szégyent. A Felszabadulás emlékműve körül kizöldül a gyep, a friss fü mélyzöld színű, május közepére pompás megújhodást érezni a Notre-Dame temploma előtt. Ámulattól melegszik a szívem, amikor arra járok. A jó öreg bizonyított, gondolom magamban, van remény! S amikor harsogó lombozatában apró tüskés termések sündisznócskáit látom, egészen megnyugszom. Hivalkodik, hogy még nemzőképes, végül bő termést hoz a vén kujon! S közben érzem, hogy a történetnek valamiféle abszurd vonása van. Egyrészt, hogy annyira szívügyem lett a gesztenyefa sorsa. S talán méginkább, hogy nyilvánvalóan és oktalanul emberhez hasonlítom. Ez mégsem lehet természetes! Tetézi a dolgot, hogy bensőmben, számomra is érthetetlenül és elfogadhatatlanul, tiltakozom is állandóan ellene, mégsem tudok szabadulni a gondolattól, tehát a fát mintegy a magam hasonmásának, a saját alteregómnak érzem. Ami most vele történik, valamilyen módon s talán más formában, ám mégis hasonlóan velem is meg fog történni! S éppen ez az érzés, a nevetségesen gyalázatos gondolat oly hihetőnek tűnt fel, hogy szinte már az agyamra ment, annál is inkább, mert azt jelentette, hogy ha szerintem a gesztenyefa megbolondult, következésképpen talán rám is az őrület vár! Már-már óvakodni, szinte félni kezdtem a duhaj fától! Ha feléje visz az u- tam, előre szorongok. Fenyegető képzetek, látomásos képek fognak el. Várom, mikor jelennek meg rajta a katasztrófa első jelei! Biztosra vettem, hogy a romlás jegyei megjelennek, nem is kell sokat vámom rájuk, jóval korábban bekövetkeznek, még mielőtt a fa beérlelné gyümölcsét. Furcsa állapot. Mintha nem is a tudatommal sejteném, tehát tudnám, hanem mintegy a lelkemben érezném valahol a testemen belül, az idegeimben, a zsigereimben, szinte a gyomromban, egyszóval: a bensőmben! Küzdők is ellene, igyekszem nem tudomásul venni, gúnyolom magamban a fát, nevetségessé teszem, de rá kell döbbennem, hogy így még kevésbé szabadulhatok az érzéstől, hát el kell fogadnom. Ellenállásomat tehát a megvetés irányába terelem, szinte már gyűlölöm a gesztenyefát, gyilkos iróniával gondolok rá és gúnyosan kinevetem: rohanj a vesztedve, te bolond! S a következőt már nem is gondoltam, inkább csak éreztem: nem őrültem meg, hogy kövesselek! Száraz, aszályos nyár, kánikulai forrósággal! Globális időjárási dühök, elsi- vatagodás réme, nemhogy eső nincs, de felhő sincs a láthatáron. A városrendészet takarékoskodik a vízzel, munkaerővel, benzinnel, alig öntözi a belvárosi vegetációt. A járda izzik, megpuhul az aszfalt, az emberek lihegnek és izzadnak, a fák kó- kadoznak. Megsápad a fű, sárgulni kezd a Felszabadulás szobra alatt. A gesztenyefa romlását is elindítja a szárazság. Négy nagy ága közül a legfelső, a legmagasabban lévő s legvékonyabb, melyet a templom felőli oldalon alig ér napfény, a gyökerektől legtávolabb lévő lombozat kókadozni kezd. Levelei fonnyadnak, a gyümölcskamaszok megsárgulnak, lombozata néhány nap, alig egy hét alatt elszárad
