Irodalmi Szemle, 2007

2007/12 - Duba Gyula: A gesztenyefa bosszúja (novella)

A gesztenyefa bosszúja

és lehull. Csak a csenevész gyümölcstorzók ragaszkodnak az ágakhoz, nem hullnak le, helyükön pusztulnak el és nevetségessé, szánnivalóvá teszik a fa belső oldalát. Helyben vagyunk, gondoltam arra j ártom bán, s némileg megkönnyebbültem, szinte elégedetten, megmondtam én...! Vén óriás vagy, de bolond... azt hiszed, még mindig tiéd a világ...! Úgy kell neked...!

De a szívem elszorult közben.

Aztán végre esők jöttek, bő záporok, bár vizüket gyorsan elvezették a csatornák, mégis a következő ág, az elszáradtól testesebb, lentről a harmadik, nyár közepén halódni kezdett. Egy hét alatt ő is kiszenvedett. Az összeaszott sárga tüskés pondrók, a félkész gyümölcsök ezen is rajta maradtak, mintegy szégyenére az óriásfának: erőiből már csak ennyire tellett! Utána a második ág következett, egy derékvastagságú oldalnövés, erős testén több vaskos mellékággal, szinte egy hétig sem tartott a haldoklása, napok alatt kimúlt. A gesztenyefa ekkor már bénának tűnt fel, de hatalmas alsó ága még élt. Az olyan diadalmasan élt, mintha semmi nem árthatna neki, szinte üvöltve dalolt az elmúlással, baj nem érheti! A Savoy felől nézve eltakarta a gesztenyefa nyomorúságát, de alatta járva és a templom felől nézve rettenetesen szánalmasnak tűnt fel ismét. Környezete, a többi fa dús lombozattal hirdette életerejét, hatalmasan zúgtak a szélben, és a kánikulában hús árnyékot vetettek, vénülő koldusként hatott köztük a gesztenye. Alsó ága élt - rendületlenül! Mintha az egész helyett lenne, a hatalmas törzsnek és a mélybe nyúló, a betontakaró alá vesző roppant gyökérzet létjogát bizonygatná, még működnek és termően élnek, akad még dolguk, nem haszontalanok, s a törzs sem hiábavaló, erős ágat hordoz, mely a magasba nyújtózik, hirdeti, hogy élet van még a fában, nincs veszve minden. A megsápadt gyümölcstorzók azonban csak ezen az alsó ágon egészségesek, duzzadva készülődnek, hogy bensőjükben életképes csírákat neveljenek, a többi ág termése szívszorító, torz nyomoronc, az életerő karikatúrája, elszomorító és kínos töprengésre készteti, aki egyáltalán észre veszi őket, ha meglátja a fát és annak sorsára ébred.

Ekkor már minden figyelmemet rá összpontosírtottam, magam előtt is tagadva lestem, s bár igyekeztem kevesebbet arra járni, a fát sosem feledhettem.

Vártam, mi lesz ősz elején, szeptember közepe táján, amikor a zöld sünik beérnek és megrepednek, hogy elhullajtsák fénylőén barna gyümölcsüket. Meghatóan lehangoló látvány, esettségében szinte már hősies. A vaskos ágon sárgulnak a levelek, de a zöld sünök egészségesek, zöldek és hibátlanok, élettől duzzadok, nemsokára megrepednek, kihull belőlük a mag, gyerekek kedvence és felnőttek emlékeztetője az őszre, a vadgesztenyét. Lélekben elismeréssel adóztam a fának, amikor az első gesztenyefát megláttam a járdán. Felvettem és hazavittem, bár már nem volt kinek! Némi szégyent is éreztem kishitűségemért, amit a gesztenyefával szemben éreztem, ez volt az ő bosszúja, nem hittem benne, s ő bebizonyította el- pusztíthatatlannak tűnő életerejét. Szeptember végére elhullatta egészséges gyümölcseit, a nyomorékok rajta maradtak, mintegy mementóként, a korára utalva s