Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Duba Gyula: A gesztenyefa bosszúja (novella)
A gesztenyefa bosszúja gyogni látszik. Az első gondolatom, hogy a gesztenyefa megbolondult! A szokatlan időben eszét vesztette. Emlékeztem, milyen volt ősszel! Ösztövéren csupasz, mintegy megrokkant őslény, lombját még a nyár végén elhullatta, ágai szárazon meredeztek, termést már nem hozott, a végét járta. Mi ütött bele? Kivirágzik, mintha semmi baja nem lenne, duhajon éli világát, tisztára megbolondult...! Eközben azonban nagyon nyugtalan lettem. A virágzás mögött titkot sejtettem. Olyan rejtélyt, melyet emberfeletti erő táplál, valami elemi energia, amely spirituális viszonyokat és összefüggéseket hív életre, beláthatatlanokat, mint a természeti törvények, rejtélyt, amely ésszel nem felmérhető, szavakkal érinthetetlen és fogalmakkal megközelíthetetlen. Magának való titkok, mint maga a teremtés! Bevallom, hogy hajlamos vagyok metafizikai fontolgatásokra és a lét titkainak borzongató feltételezésére, senki ne csodálkozzék hát, hogy a gesztenyefa abszurd metamorfózisának, vélt észvesztésének oly nagy feneket kerítek. Attól is eltekintve például, hogy mint lehetne egy fának esze...?! Nyugtalanságom igazi oka talán az is lehetett, hogy valahol a lelkem mélyén, ahol a sejtések ösztönvilága él, magam is éreztem a fáéhoz hasonló erőlködést, az idő haladásával és az elmúlással szemben érzett ösztönös tiltakozást. A lelkem mélyén vagy inkább a zsigereimben? Valahol mélyen, ahol a sejtek és ideggócok zajongnak, lázadoznak és viháncolnak. Érzésemnek, a megfoghatatlan felismerésnek olyan magja volt, magamra nem vonatkoztattam, így könnyebben hittem benne, tehát úgy véltem, hogy a vén óriás fellázadt és dacosan ellenáll az időnek! A benne létező életerő elszántan küzd és nem adja meg magát! Kissé megnyugtatott a gondolat. Kívül álltam érvényén, úgy véltem, megfigyelőként szemlélhetem a fa küzdelmét. Érezhetem fontosságát, mégsem kötelez semmire, majd nyugtalan sejtelmem támadt, hogy igazából megalkuszom, mikor függetlennek vélem magam, de beláttam, hogy lelki egyensúlyra törekszem és csupán tapasztalatszerzés okán figyelem a fát, elemzem küzdelmét és várom harca végét, sorsára kíváncsian. Minél nyugtalanabb lettem, a gesztenyefában annál láthatóbban tombolt az életöröm. Napról napra szilajabb, jókedvűbb. A környező, fiatalabb díszfák jámbor, ébredező aggastyánoknak hatnak körülötte. Egy hétnél is tovább tart ez így. A tavasz is elkésett, némileg szeszélyes is, nem siet, az idő felhős és szeles, s a nap fukaron bánik sugaraival, talán nyárra tartogatja melegét. Április közepén járunk, s a parkocskában még nem tombol a megszokott, harsogó zöld bujaság. Annál szembeötlőbb a gesztenyefa szorgos igyekezete, annyira eltúlzottnak tűnik fel, oly mohó hetykeségnek, melyre azt mondjuk joggal: lesz ennek még böjtje is! Közben a többi fák is, lassan és kényelmesen, megfontoltan lombot növesztettek, ágaik leveleket hajtanak, apró ágacskákat eresztenek, zöldbe borulnak és sűrűsödnek, fiatalos életerőikkel nem kérkednek, ám megmutatják energiáikat, a gesztenyefa lépést tart velük. Határozott és mindenre elszánt a vén óriás. Korai virágait dús lombokkal fedi le, észre sem venni, hogy szirmaik lehullnak, nem marad el a többiek-
