Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Görömbei András: Kihalt évszakok Gál Sándor válogatott versei
KÖNYVRŐL KÖNYVRE dók közösségi számvetését követő ciklusok a halállal «szembenéző személyiség kérdésköreire épülnek. A korai darabokból is azok kerültek ide, amelyek ezt a később fölerősödött motívumkört készítették elő. A haláltudat, halállal való szembesülés nagyon korán megjelent Gál Sándor költészetében. Kiterítve című verse az 1966-os kötetében szerepelt. Ebben már haláláról ad számot. A vers egyenetlensége mellett a zárlat hetyke hangvétele jelzi, hogy még nem mélyen átélt élmény az indítéka. Az is feltűnik a versekben, hogy a közösségi élmények az egyéniség legbensőbb létgondjaiban is jelen vannak. A Nincsenek álmaim arról vall, hogy a költő gyerekkorában a félelem estéin, az ébrenlét és az álom határán meg akarta érteni, hogy mi a halál: „hogy van az ember ha már nincs”. Aztán voltak álmai, de azokat rendre lerombolta a valóság. A romboló elemek között a közösségi élményeknek is fontos helyük van. Aztán egy márciusi napon a klinikai halál állapotából segítették vissza a költőt az orvosok. Most már álmodhatna, hiszen már nem riasztja semmi. Most viszont nem álmodik, hanem „csak a sötétség egyre keményedő szorítását” érzi. Leckét ad magának, hogy pontosan írja le „a fénylő fájdalom történetét”, az ájulás folyamatát (Lecke magamnak). A tudat a személyiség sorsa fölé akar kerekedni. A lét esendősége tárulkozik föl ezekben a halál-versekben, de az élet értékeire, szépségeire is eszmélteinek, „odalátok a kertre / tegnap ott szaladt ki / alólam a föld” - kezdődik az Es egyáltalán című verse, mely elájulásának a pillanatát idézi föl, melyben a „mindenség semmivé / feketült”. Az élet-halál küzdelem az é- let javára dőlt el. A lassú eszmélés végén az életet — bajai ellenére - örömmel fogadja az abba visszatérő ember: „bárha epe-ízű / az ismét-való / öröm látni / a madár röpülését”. Gál Sándor versvilágában mélyről száll föl „egy sugarasabb tisztább létezés” igénye. Ezért dolgozik, ezért küzd a két nemlét közötti életben. Magatartása illúzi- ótlan szembenézés az emberiét végső kérdéseivel. Éppen az ember esendőségének, halálraítéltségének a tudása ösztönzi az életértékek védelmére. A létszemléleti keserűséget feloldani nem tudja, de belső bölcsességgel és iróniával föléje is tud emelkedni. A kötetet záró Három profán szonett fikciója szerint a költő magával az Istennel társalog, aki bánatában leitta magát. Közös bölcsesség tartja egymás mellett őket: „mi tudjuk mi volt és mi nem lett / ezért viseljük egymást is el / én nem kérdezek s ő nem felel”. A két teremtő, az Isten és a költő tehetetlenül nézi az általuk teremtett világ idétlenségét és gyarlóságát. Hiába mennek ki a temetőbe is „annyi gyalázat után emberibb világot látni”, ott is csak a halál ízét érzik, s „az úr lassan kővé dermed”. Értelemmel nem érthető a teremtett világ. A teremtők kétségbeesését a vegetáció nyugalma ironikusan ellenpontozza: „miközben az átváltozásban minden remegett / a temetőből kiballagtak a boldog tehenek”. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a teremtők szívesen cserélnének helyet a boldog tehenekkel.
