Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Görömbei András: Kihalt évszakok Gál Sándor válogatott versei
KÖNYVRŐL KÖNYVRE élnem / a halálban is”. Élet és halál - miként Ady is vallotta - Gál Sándor világában is „együtt mérendők”. Éppen az „egyetlen idő” ösztönzi őt arra, hogy óvja az élet értékeit. Az Omlások ciklus a sokféle pusztulás, létsérülés értéktanúsító számbavétele. A régi és a mai idő szembesítése az „omlások” sokaságát mutatja meg. Ebben a tárgyias vízióban az emlékezés válik értékőrző cselekvéssé az egyetlen időben. Az Arc nélküli szobrok a személyiség értékeit óvja az embereket „arc nélküli szobrok”-ká tevő erőszakvilággal szemben. A Távolodók című ciklusban a létsérülés a kisebbségi kiszolgáltatottság következménye. A Könyörgés dikciója Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című versének lírai szituációját is felidézi bennünk. Kiszolgáltatott, felmorzsolódó nemzetiségi közössége nevében könyörög itt a költő az Istenhez, akinek létéről nincs bizonyossága, más viszont nincs, akihez fordulhatna. Amit kér, az nem más, mint a nemzetiségi közösség, a kisebbségi magyarság öntudatra ébresztése, fölegye- nesítése. Tétovaság, megosztottság, szétszóródás helyett olyan közösségért könyörög, amelyik képes lesz „e medence-mélyből arcunkat / minden népek arcával / egy magasságba emelni”. A „lét-kisebbség”-be kényszerített közösség történelmi számvetése a pusztulás képeit sorolja, a „haza otthon nép nyelv” megtartó erejét keresi, de Európa vadonában csak kiszolgáltatottsággal és reménytelenséggel szembesülhet. A nemzeti kötődésüket és anyanyelvűket föladó emberek „önmagukból is kitántorognak”. Sorsuk az emberiét meggyalázása: kényszerű identitásvesztés. A Távolodók a közösségi sorsvallomás ciklusa a kötetben. Mindössze öt versből áll, pedig Gál Sándor költészetének egyik nagyon fontos témaköre ez. Hiányolom innen például az új atlantisz és a homok című verseket. Az előbbi az elsüllyedésre ítélt, „atlantisz-sorsú nemzetek” egyéni hangvételű siratóéneke. Az utóbbi pedig magas fokú művészi megformálás révén idézi föl a szlovákiai magyarság pusztulásra ítélt történelmi és kulturális értékeit. A nemzetiségi önismeret történelem- és irodalomórája ez a sűrű szövésű utalásos vers, melyben csodaként nyílik ki a gyerekek előtt „dobóruszka / oltármélye borsi szülőszobája / hibbe ba- lassi-csúcsa / a kassai dóm kőkriptája”, „sztregovától szklabonyán át / komáromig felfénylenek a tájak / szene szép hívespatak-íze / stósz fenyőmagánya”. A közösségi felelősségérzés ihlette versek különösen a hetvenes-nyolcvanas években fontos vonulatát képezik Gál Sándor költészetének és kisebbségvédelmi küzdelmeinek is. Költészetében a kilencvenes évekig a közösségi és időélmény e- gyütt jelenik meg, később viszont „az időben való egyéni-egyedi lét kérdései válnak elsődlegessé, a saját idő kerül előtérbe” (Bárczi Zsófia). Feltehető, hogy ebben a módosulásban szerepe van a rendszerváltozásnak is, hiszen az lehetőséget teremtett arra, hogy a nemzetiségi közösség létkérdései a politika fórumain is megjelenhessenek. Ennél is fontosabb motiváló tényező azonban az öregedés léthelyzetéből következően magának a költőnek az idővel való kényszerű szembesülése. A Távolo
