Irodalmi Szemle, 2007

2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - E. Fehér Pál: A cseh demokrácia történelmi arculatai (Masaryk és Beneš)

E. Fehér Pál

adataink és távlataink kikovácsolóját... Nálunk az egész újkori társadalom alulról nőtt ki...”1 Ez a megállapítás egyértelműen T. G. Masarykra, az uradalmi kocsis és szakácsnő fiára vonatkozik, noha - természetesen - mások is beleférhetnek e meghatározásba, mondjuk František Palacký, viszont a cseh história sok kiemelkedő, nemzetébresztő egyénisége aligha, például, a Cseh Nemzeti Múzeum alapítója, de 1848-ban Metternich utódja, gróf Franz Anton Kolowrat-Liebstenský. Masaryk a cseh fejlődés sarkkövének a huszita hagyományt tette meg. Inkább a nemzeti programot látta, láttatta másodlagosnak a huszitizmusban, és az erkölcsi mozgalmat emelte ki. Élete egyik legkövetkezetesebb vitapartnerével, a történész Josef Pékárral, „a cseh történelem értelméről” folytatott disputában szögezte le: „a huszitizmust nem annyira nemzeti, mint egyházi-vallási mozgalomnak, erkölcsi mozgalomnak; nemzeti mozgalom is volt, de nem a nemzet volt a fő cél...”2Masaiyk persze nem az fegyházépítést, hanem a protestáns erkölcsi értékek megfogalmazását látta lényegesnek Elúsznál és követőinél: ez pedig a munkára épülő társadalom eszménye volt. Ahol a munka becsülete lett a legfőbb vallási érték is, ahogyan majd Luthernél meg Kálvinnál. A Pekar—Masaryk-disputát pedig 1922-ben, már az új állam berendezésekor, a masaryki eszmények elkötelezett propagátora, Ferdinand Peroutka, a publicista a Milyenek vagyunk? című röpiratában ekként fordítja le a hétköznapok nyelvére: „ez roppant praktikus eszmény egy kis nép számára. Ez egy olyan filozófia, amely szerint egy kis, létében fenyegetett nemzet életben maradhat, mert másként pusztulnia kellene... A masaryki humanizmus megvalósításához elegendő a fegyelmezett, normális emberi munka.”3 A demokratikus társadalom értékelve: a munka, a teljesítmény.

Vissza kell térni azonban Patočka meghatározásának folytatásához, mert az már inkább a beneši koncepció elégtelenségére és sebezhető pontjára utal: „A védekező és negatív nemzeti ideológia nem felelt meg egy vegyes összetételű állam programjának, amelynek vegyes lakossága állandóan a nemzeti ellenállás szellemében élt.”4 És Patočka szerint a csehek „elemi demokratizmusát” kellett volna „államelvvé” emelni, a kicsinyes nemzeti elfogultságok korszerűtlen erőltetése helyett, ami az első köztársaság, sőt végsősoron Csehszlovákia végzete lett. Ezért lett aztán végeredményben a történelmi cseh demokrácia nagyon relatívvá, mert a nemzeti eszményeket valahol másodrendűvé tette. (A demokratikus gyakorlat a két világháború közötti társadalomban általános volt, ugyanakkor nem zárta ki a fasiszta veszély, igaz, csekély erejű fenyegetését. És volt a demokratikus cseh társadalomban - van is - antiszemitizmus. Ugyanakkor - a demokratizmus ereje volt ez? - a német megszállás alatt nyögő Európában példátlanul: a nácikkal kollaboráló, bár Benešsel is kapcsolatot tartó kormány, ugyanúgy, mint a dánoknál, nem volt hajlandó zsidó törvényeket kiadni, ezt a „birodalmi protektornak”, azaz a megszálló hatalomnak kellett vállalnia.)

A csehek folyamatosan töprengenek saját demokratikus hagyományaikról. Benesről csak az utóbbi egy-két évben legalább egytucatnyi monográfia, tanul