Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (2)
Fonod Zoltán könyve - latinul: Leviticus - a léviták (zsidó szerpapok) egyházi szolgálatáról szól), a tetten érhető gondolatiság mellett, mely Tőzsér költészetének egészére vonatkoztatva is érvényes, az időt próbálja megidézni. A három ciklusból álló kötet versvilága változatos, a szellemtörténeti élmények mellett a formai bravúrokat, a metaművészet, a szereplíra vagy az intertextualitás lehetőségeit is megkísérti. A Gombkötő kanalában ciklus- és verscím alcímével is egy „régi vers” új, „mai olvasatára” utal. A „kiáltás szája elé kapott / kéz / az este”, a némaság és mozdulatlanság metaforájaként fontos a számára. Az Érintések (1972) című kötet Éjszaka című versében, akárcsak a későbbiben, a „semmi se moccan”, meg a tárgyak különös viselkedése a fontos számára. Itt nem a költő vagy a „végzet”, hanem (az Ibsen-meg-örökítette norvég képzeletvilág népmesei hőse) Peer Gynt „ketyeg” az órában. Széles Klára szerint „A két, párhuzamba állított mű olyan, mint holmi jóslat—és annak beteljesülése?... Misztikus tapasztalat, prófétikus látomás?”45 Persze, nemcsak Peer Gynt a „célszemély”, akiben „megmutatja magát”, hanem Persifal, Hamlet, Josephus Flavius, Tacitus, Suetonius, Spitzer, Iuvenalis, Euphorbos, Pierre Corneille vagy a Rilke-levelekből ismert Kappus kapitány stb. is. A „maszkok” egyfajta irodalmi, kultúrtörténeti „vonzatok”, idézetek, melyek Tőzsérnél nemcsak a sajátos intertextualitás szerepét vállalják, hanem az ön-textualitás funkciójára is igényt tartanak. A Cinnáról elmélkedő Iuvenalis I. példája annak is, a történelem meg az erotikus kísértések, Caesarok, Brutusok és Cassiusok kíséretében a „lenge Poética” pikáns kérdéseire is sajátos választ keresnek. (Egy mitogrammakísérlet erejéig az ókori történelem s Cinna az Euphorbos monológjában is megjelenik.) Sajátos színfoltja a kötetnek az Újabb értekezés a nemzet problémájáról című vers/prózavers, melyben az Umberto Eco-i szándék is megerősítést nyer: „a különböző nyelvek különféleképpen és egymáshoz nem viszonyítható módon fejezik ki ugyanazt a tartalmat”. Tőzsérnél az idegen nyelvű betét nem egyszeri előfordulás, gyakran él vele, ez történik itt is, „köztes” helyzetben, mégpedig Zbigniew Herbert versének szabad fordításával. „Eszelős” világunk, közép-európai sorsunk megany- nyi furcsa kelléke vonul fel a versben, melyhez az apropót (nyilvánvalóan!) a lengyel költő verse is szállíthatta. A nyelv, anyanyelv, szülőföld, vagy a mitteli „közteslét”, kisebbségi komplexum nem ismeretlen fogalmak Tőzsér lírájában. S amikor a „minden”, „az ismereteim összege akartam lenni”, az „utolsó pozsonyi polgár”, A zsidókérdésről, négy fekvésben című műben, úgy rázza az „önazonosság lepra-kolompját”, hogy még a sírgödrök is megmozdulnak. Döbbenetes erejű a tetemrehívás, melyet elénk tár. És a történelmet lezáró gyermeki kérdés: „Ugye, anyu, a gyerekek nem is lehetnek zsidók, csak a bácsik és a nénik...?” - egyértelművé teszi, „ilyen fekvésből nézve (valóban!) mindenki zsidó”. S addig is, míg „megtelik D. K. mappája a főnővér nyerítésével”, a lét parancsa (a címadó vers tanulsága szerint!), hogy ebben a „nya- valyatörős Közép-Európában” megtanuljunk élni, kapaszkodni, a nyelvben, nemzetben, szülőföldben - egymásban... „Kiírunk-e magunkból valamit? / Vagy in
