Irodalmi Szemle, 2007

2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (2)

Tőzsér Árpád költészete (2)

nem új gondolatokat indító hatása van. Az olvasó pedig lassan hozzászokik, hogy együtt játsszon a költővel, együtt alakítsa a verset”. Ez a játék arra is vonatkozik, hogy a szavak törése, olvashatósága „kidekázott forma” vagy a véletlen műve-e?! Tőzsér meggyőződése szerint „csak látszatra ösztönös, csak látszatra véletlenszerű”. Vélhetően a „modem költészet poéta doctusai”, a transzavantgárd költők a mesterei ennek a formának, akik „azzal bajlódnak, hogy minden ékezet és minden kettévágott szó és sor a helyén legyen”.43

A formabontó prózaversek és néhány képvers képezi a Történetek... című kötet többségét. A töredezettség, a tépettség, a ketté- vagy háromfelé szakadt szövegek, szövegszigetek példája a Tépések. Első hallásra (analógiaként!) Munkácsi Mihály Tépéscsinálók című műve jutott az eszembe. Persze, a prózavers klasszikusaként Baudelaire-t említhetnénk, meg közelebbi rokonai, Apollinaire, Mallarmé, Morgenstern vagy Edgár Allén Poe képverseit is, de a hellenizmus görög költői (pl. Theokritosz) is művelték ezt a formát, tehát semmi új a Nap alatt. Ezt már Weöres Sándor (Tizedik Szimfónia című) müve is bizonyította. A képversek korábban inkább játékos erőpróbát jelentettek, mintsem esztétikai élvezetet vagy (szövegükben) komolyabb kifejező eszközt. Tőzsérnél amolyan „elszabadult” prózavers a Tépések, mely nem ismer központozást, sem elválasztást. Egy félig kész ház „kettétépett megfakult fényképe” a kiindulópont, melytől távolodva jutott el a költő El Greco Toledójáig (melyet a festő apokaliptikus katasztrófa színhelyeként festett meg) vagy Szondi Lipót Sorsanalíziséig, továbbá Bergman Csendjéig, illetve a (hamis) heideggeri autentikus viszonyulás dilemmájáig. Megannyi művészeti- és kultúrtörténeti esemény, a végkövetkeztetéssel: „Maró bűntudatként ... bennem a sok halál a sok törvényszegés s én nem tudom jóvátenni a múltam hiába írtam halomra sokstrófás törvényalkotó kőtábláimat nem tudtam legyűrni magamban Káint Nem lehet elfutni valamitől ami bennünk van...” Ilyen erőteljes, vallomásértékű gondolatok még a tépett, összefüggéstelen szövegek célzatos „előfordulásaiért” is kárpótolnak bennünket.

Annibale Carracci Krisztus-képe adta az ötletet a Quo vadis, Domine? című prózaversnek. Alcíme szerint: Tanulmány a Tépésekhez, de (a költő saját kötetében jelzett /lehetséges/ variánsként) a: Tanulmány Jézus arcához Carracci képein is elképzelhető. A Történetek... című kötet lábjegyzete is lehet(ne) ez a szöveg, az önértelmezés, önleleplezés, élveboncolás és meghasonlás eseteire. Költője a halál tusáját „éli”(a megváltás szándéka nélkül!), Ady módjára úgy lesz ő is a „halál rokona”, hogy „tele vagyok halállal magam és mások halálával: alig jut hely az élet számára bennem” — olvassuk a versben. Vélhetően nemcsak a biológiai determinizmus és betegségeinek vélt vagy valós esetei tartják fogságban, hanem az erényt és vétket is, „halálos bűnnek érezte pedig a társadalom akkor a mimikrit szinte egyenruhaként hordta az emberek nemcsak a boldog életet még a boldog halált is képesek voltak mímelni sugárzó arccal mentek a bitó alá mint Carracci képén Jézus a kínhalálba Én nem mímeltem én éltem a halált”. Lényegében azok a gondolatok is