Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (2)
Fonod Zoltán fordíthatatlan...”A borgesi motívumokra épülő Tanulmány egy „rejtélyes kucsmát” emleget, melyben a családtörténet éppúgy megelevenedik, mint Borges rögeszméje, aki a húszcentes pénzdarabot a tekintetével akarja elkoptatni, azt várva, hogy „a pénz mögül feltűnik az isten arca”. A banális és komikus, az érték és az értéktagadás egyszerre van jelen ezekben a történekben. Megidézi egykori riportútjai emlékeit, köztük Jánošík süvegének a történetét, a felégetett partizánfalu Janó bácsiját, aki átlőtt fejjel menekült meg a haláltól, és olvasmányélményei közül Machiavelli bölcsességét is, hogy „az erőszak még egy kucsma ellenében is eredménytelen”. A központázást vagy az elválasztás szabályait nélkülöző prózavers írása közben a költő nemcsak az „elhagyott tárgyak szomorúságára” figyelmeztet, hanem („ahogy az alkimisták az aranycsinálás közben felfedezték a szappant”) a költészet „legbelsőbb titkaira” is utal: „a vers tárgya nem azzal hívja életre a verset ami hanem azzal ami nem a vers a tárgyak bűntudata a hiány”. Ez szerinte a „negyedik dimenzió”, „ahonnan a világmindenség egyetemére látni s ez a tartomány a vers legbelsőbb természete”. Lényegében a lét kétértelműsége jelenik meg ezekben a „mértéktagadó” szabad versekben, a lét nélküli tudat álarcában, vagy a költészet/képzelet szabad játéka „szabályai” szerint, melyben az abszurdnak vagy a groteszknek egyaránt helye van. Ha Baudelaire szonettet írhatott a macskák misztikumáról, Walt Whitman pedig rikkancsként ordító hosszú prózaszövegekkel lephette meg az olvasókat, akkor a mai költő is kísérletezhet a saját és (az olvasók) tűréskészségével. Ma már nem fogadják fütykoncerttal a szabad verset, sőt a polgárpukkasztó heccmesterek kísérleteivel is megbékült a világ. A szabadvers-formában írott verseknek nincs ritmusa, ritmikai karaktere, megvan a lehetőségük azonban arra, hogy különös, kihívó vagy ha tetszik: bölcs legyen. Egyébként is Whitman Fűszálak című verse megjelenése után fél évszázaddal is állt még a harc magyar földön a szabad vers körül, annak ellenére is, hogy köztudottan a Biblia is szabad versformájú. „A szabad vershez - írta Kosztolányi Dezső ezekben az években - én is, mások is szükségszerűen jutottunk el, a fejlődés végzetes törvényei alapján.” A posztmodern költészet radikalizmusa megváltoztathatta a szavak „vegyértékét”, immanens törvényei ellenére is lehet ereje arra, hogy az agresszív szómágiák helyett „értelmes”, „emberszabású” gondolatokat közvetítsenek. Kosztolányi még azt hitte, a szabad vers kifutotta magát, s „elérkeztünk a fejlődés végső határáig”, nos, az Új Symposion vagy a párizsi Magyar Műhely költői a nyolcvanas évek derekán újra feladták a leckét, van-e, és ha van, a szabad vers esetében hol van ez a határ. ,.42 Tépések a címe annak a kísérleti szövegnek, mely szétszabdalt lapok, szabálytalan darabokra tépett szövegek képében jelenik meg a kötetben. Széles a regisztere annak a történetiségnek, melyet Tőzsér ebben a furcsa „versben” követ. Furcsának azért mondjuk, mert nemcsak az „idő szakítószilárdsága” a tét, hanem a többértelműség, sőt a szövegvers önolvasata is. Tőzsér Árpád szerint „a vizuális vers... egy mozgékony, kinetikus forma, ezzel nem szűnik meg a »potenciális vers« képlékenysége. A vizuális költészetnek nem kimerevítő és elidegenítő, ha
