Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (19) A korszak további regényírói (Tamási Áron, Remenyi Zsigmond, Hevesi András, Szerb Antal, Lengyel József)
Grendel Lajos rolást)? Erre részben választ adhat regényeinek utóélete. De csak részben. Az, hogy regényeit ma is sokan olvassák, sőt bizonyos mértékig divatosak, az irodalomtörténészi fanyalgást és ellenvetéseket nem cáfolják meg teljesen, hiszen a valóban igényes lektűrök is lehetnek maradandók. S ebben a perben az sem lehet végső érv, hogy a közelmúltban regényeit több nyelvre is lefordították, mert ezek külföldi kritikai visszhangja nem volt olyan egyöntetűen elismerő, mint Márai vagy Kosztolányi fogadtatása. Másrészt viszont az a tény, hogy három regénye (A Pendragon legenda, 1934; Utas és holdvilág , 1937; A királyné nyaklánca, 1941) még ma is ilyen kérdéseket generál és provokál, már önmagában is óvatosságra kell, hogy intsen mindenkit, mielőtt bármilyen végső verdiktre szánná el magát. Sőt, kérdés, hogy lehetséges és szükséges-e ilyen verdikt? Ha az irodalmi művet a létről szóló egyik lehetséges autentikus beszédnek tekintjük, s ily módon egyik alapfeltételéül annak, hogy a regényről mint művészi alkotásról beszélhessünk, akkor leginkább A királyné nyaklánca tűnhet lektűrnek. A kommunista diktatúra évtizedeiben felnövő és szocializálódó nemzedékek Szerb Antal irodalomtörténeti műveit ismerhették inkább (Magyar irodalomtörténet; A világirodalom története), sőt sokak számára ezek a szellemtörténeti hátterű, a marxista irodalomfölfogástól távol eső irodalomtörténetek alapművek lehettek. A rendszer irodalompolitikai diktátorai valamilyen rejtélyes oknál fogva megkegyelmeztek az egyébként pár excellence polgári író irodalomtörténeti „eltévelyedéseinek”. Vajon mi hatotta meg őket? Szerb Antal lenyűgöző műveltsége és roppant elegáns stílusa? Tény, hogy az író egyéb műveihez már nem voltak ennyire kegyesek. így aztán a szépíró Szerb Antal régóta esedékes rehabilitációjára csak a rendszerváltás után kerülhetett sor. Szerb Antal az az írónk, akinél elmélet és gyakorlat a leginkább szétválaszt- hatatlan. Néha az a gyanúnk támad, hogy regényeit tulajdonképpen csak azért írta, hogy velük, bár roppant szellemesen és játékosan, de mégiscsak elméleti tanait próbálja ki a gyakorlatban. Ha közel akarunk férkőzni a modern regénnyel kapcsolatos gondolataihoz, akkor a könyvnyi terjedelmű nagy tanulmányát vegyük kezünkbe, amely 1936-ban jelent meg, s amelynek a Hétköznapok és csodák címet adta. Hogy Szerb Antal milyennek képzelte el a modem regényt, arról leginkább e könyv Bevezetéséből értesülhetünk: „A regény [...] olyan eposz, amely fiktív csodákkal foglalkozik^iem. Sz. A.)<75> „A XX. századi regényírásban mindegyre erősebb lesz a hajlam, hogy a regény visszatérjen a csodához, újra nyíltan és bevallottan fikció legyen, játékos mitológia-pótlék, a XIX. század nagy célkitűzései nélkül, de ugyanakkor mélyebb és kevésbé átlátszó célokkal.”™ „A XX. század regényeinek, a háború után, legfontosabb közös vonásuk az, hogy megint a csoda lép előtérbe, átveszi eredeti, őt megillető helyét.”'77’ „Természetesen az új regény nem vetheti el magától a realista regény nagy stílus-vívmányait, az ábrázolás pontosságára irányuló hatalmas felszerelését, ez végzetes könnyelműség volna - aminthogy
