Irodalmi Szemle, 2007

2007/11 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (19) A korszak további regényírói (Tamási Áron, Remenyi Zsigmond, Hevesi András, Szerb Antal, Lengyel József)

Grendel Lajos

jabb és újabb rétegeit tárva fel a bűnök és aljas indulatok mélységes poklának.”'69’ Remenyik Zsigmond, ez kétségtelen, moralista, ami manapság majdhogynem szitokszó irodalmi szalonokban. Még akkor is, ha az ő morálkritikájának semmi köze a szemforgató erkölcscsőszködéshez. Szemére vethető az is, hogy stílusa monolit, nem eléggé egyénített, hogy idősíkváltásai olykor túlságosan mechanikusnak vagy iskolásnak tűnhetnek, az írói kéz jól látható munkájának, szemben a történetmondást és időkezelést jóval természetesebben és szervesebben egybeolvasztó faulk- neri prózával (vagy akár Ottlik Géza, Mészöly Miklós és Szabó Magda néhány hasonló narrációs eljárásával). Remenyik úttörő szerepét azonban nemcsak botorság lenne e tekintetben elvitatni, hanem mélyen igazságtalan is.

Hevesi András (1901-1940). Két regénnyel (Párizsi eső, 1936; Irén, 1938) írta be magát a magyar irodalom történetébe. Irásművészetének irányáról a lényeget, nem kritikusai, hanem ő maga mondta ki Krúdyról írott tanulmányában: „Van valami meghökkentő aránytalanság a mondanivaló vékonyka ere és a tündöklő szökőkút között, amelyben ez a vékony ér a költészet nagyszerű gépezetében átalakul.”<70) Miként Krúdy, Hevesi András is virtuóz stílusművész, az ő prózájában is döntő szerephez jut a nyelv muzsikája, robbanásig feszült belső töltése és a nemegyszer meghökkentő vagy bizarr hasonlat. Ha csak valamicskét is tompítaná stílusa csillogását, érdektelenné és lapossá válna prózája, ha pedig ezt a csillogást a- kár csak árnyalatnyival is fokozná, modorossá. Hevesi András mindennek ellenére sem tekinthető nemhogy Krúdy-epigonnak, még csak Krúdy-tanítványnak sem. Hőseinek különcségét, magányosságát nem a nosztalgia vagy a melankólia bánatos fénye világítja be, hanem valami nehezen zabolázható, lobogó indulat. Regényeiben nem a rezignáció, az elmúlás fölötti borongás uralkodik, hanem a magányból való kitörés kétségbeesett, önpusztító akarása. Úgy tűnik, mintha mindkét regényét egyetlen hatalmas lendülettel, egyetlen lélegzetvétellel írta volna. Mind a két regény tulajdonképpen monológ, amelyekbe, főként az Irénbe, dramatizált jeleneteket ékelt. A bonyolultabb kompozíciók szemlátomást idegenek Hevesi András írói vérmérsékletétől.

A Párizsi eső és az Irén nem társadalomábrázoló regények, a külső világ ábrázolásának csak annyi szerep jut bennük, amennyi belefér az önmaga különcségével és szörnyetegségével viaskodó főszereplő-narrátor szemhatárába. Lélektani regényeknek is csak abban a vonatkozásban nevezhetnénk, amennyiben az elbeszélők önelemzése óhatatlanul ilyen távlatot is megnyit a recepció előtt. De ilyen vonatkozásban, s ez különösen az Irénre érvényes, épp ilyen joggal beszélhetnénk esszéregényről is. És talán akkor sem tévednénk nagyot, ha a Párizsi esőt is, az Irént is egzisztenciális regénynek neveznénk, hiszen mind a két regénynek az elbeszélője szerelmi kudarcaiban a létezés drámáját szenvedi el.

Másfelől a Párizsi eső is, az Irén is vallomás, s e tekintetben érintkezik az önéletrajzi regényekkel vagy a konfesszionális prózával, legalábbis abban az értelemben, hogy benne „az élet rajzát, eseményeit a vallomás hevülete háttérbe szó-