Irodalmi Szemle, 2007

2007/11 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (19) A korszak további regényírói (Tamási Áron, Remenyi Zsigmond, Hevesi András, Szerb Antal, Lengyel József)

Magyar líra és epika a 20. században (19)

Valóságosnak és valóság fölöttinek a vegyítésében, történet és szöveg költői szépségét illetően azonban alighanem következő regénye, a Jégtörő Mátyás (1936) az, ami felülmúlhatatlan egész életművében. Ez a regénye egy készülő trilógia nyitódarabja lett volna, de aztán a trilógiának csak a második kötetével készült el (Ragyog egy csillag, 1938). A Jégtörő Mátyásban a világban mindig és mindenhol meglevő Jó és Rossz küzdelmén át az ember és a világ lényegi azonosságára mutat rá. A szellem, akit büntetésből küldtek a földre, mielőtt a megszületendő kisfiú, Mátyás leikévé lenne, a létezés különböző fokait járja be: bolha, pók, méh, szarka, gólya, bagoly, sas, róka, kutya testébe költözik. Ezek az állatok mind-mind a születendő gyermek, illetve szülei, a fiatal székely pár javán munkálkodnak. Tamási szemléletében a világ egy valóságos és egy valóság fölötti világra oszlik, miként a régi, a pogány magyar hitvilágban. Ugyanakkor a buddhizmus lélekvándorlás tanának a hatása is nyomot hagyott a mű szemléletén, miként arra néhány méltatója (Féja Géza, Bertha Zoltán) rámutatott. S itt szeretnék emlékeztetni arra is, hogy a harmincas-negyvenes években a magyar szellemi életben élénk érdeklődés mutatkozik a keleti filozófiák iránt, gondoljunk csak Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, de mindenekelőtt Hamvas Béla akkori munkásságára.

De nem a kelet-ázsiai misztika és nem az ősi magyar hiedelemvilág hatása az, amiért a Jégtörő Mátyást ma is jelentős műnek látjuk, hanem a csodás és fantasztikus elemek befogadására nyitott írói stratégiájának köszönhetően. A Jégtörő Mátyással egy új, merőben eredeti regénytípust hozott létre Tamási Áron, amelynek karakterét Olasz Sándor tömören ekképp foglalta össze: „A regényszerkezetben a koherens módon fölépített történet és a csodás elemek, a valós összefüggések és metaforikus kivetítéseik közötti ingázás a szöveg egyik legfőbb formateremtő elve.”(66)

Remenyik Zsigmond (1900-1962). A nagyközönség alig ismeri, korunk irodalomtörténet-írása alig tartja számon. Igaz, mellőzésből bőven kijutott neki már akkor is, amikor remekműveit írta. Pedig legnagyobb regényíróink közé tartozik, más, a magyarnál kevésbé frusztrált irodalmakban büszkén mutogatnák életművét. Hogy siker és irodalmi érték néha köszönőviszonyban sincs egymással, arra nézve irodalmunkban éppen Remenyik munkássága a legszembetűnőbb példa. Sikertelenségéért okolhatjuk őt magát is. Rendhagyó személyiség volt, egy kicsit kalandor és világcsavargó; legjobb művei nem helyezhetők el sem a nyugatos, sem a népi, sem az avantgárd rekeszekben, vagy pedig mind a háromban valami kevés sokrétű életművéből. Legjobb művei egyszerre klasszicizálók és a regény műfaját megújítok. S az is érthető talán, hogy sem a kritika, sem az irodalomtörténet-írás nem kedveli a rendhagyó figurákat, mert az ilyenekkel mindig csak baj és vesződ- ség van, műveik nem felelnek meg íróasztaloknál kiagyalt teóriák posztulátumai- nak és elvárásainak. De sikertelenségéért kárhoztathatjuk a kort is. Ez a nagy író nemcsak rossz helyen született, hanem rosszkor is. Legjobb regényeit és színdarabjait (Vén Európa-hotel; Atyai ház ) a negyvenes és az ötvenes években írta, abban