Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - ELHUNYT SÜTŐ ANDRÁS - Szalay Zoltán: Le kell szokni (novella)
Szalay Zoltán sokasodott a munka. Valahogy túlságosan összejöttek a dolgok, ráadásul neked is ott volt az a kis problémád a petefészkeddel, az sem tett túl nyugodttá, az anyu meg, hisz tudod, a kórház, utálom már ezt a szót is, ha a családom ellen támad, akkor meg pláne, na és meglepett valami furcsa fékeffektus, mintha hirtelen nem tudnám tovább csinálni, pedig muszáj, mintha valaki meghúzta volna bennem a vészféket, talán egy idegsejtem, s én nem tehettem senkit felelőssé, valamiféle doppingot kellett keresnem, valahogy stimulálnom kellett magam, hajtanom, hogy nagyobb iramra tudjak kapcsolni. Felugrott a napi adagom. Ne haragudj. Azért nem mondtam meg, mert nem akartalak még ezzel is terhelni, meg nem akartam egyáltalában magunkat terhelni. Nem vetted észre, tudom. Én azonban mégis megérez- tem a napi plusz egy csomagot. Akkor még csak abban, hogy kezdett nehezemre esni a mozgás. Persze a focit a fiúkkal nem csak emiatt fújtam le, elsősorban az időhiány miatt. De ma már nem tudnám folytatni. Hisz látod. Most már te is látod. Be kell hogy valljam. Nem hiszem, hogy megértheted, ez mekkora feladat nekem. Nem, valóban nem értem, s tudod, mit nem értek még? Hogy mit akarsz? Mit akarsz magaddal, a testeddel, egyáltalában, ezzel a testtel, amely nem is tudom, kié, talán Gusztávé, de valószínűbb, hogy csak Gusztáv kezelésében van, nem tulajdonában, s nekem aztán tényleg semmi közöm hozzá. Sem a feleséged, sem az egészséged, akkor mit akarsz? Ennyire fontos neked, hogy, hadd idézzelek, azt a füstöt érezd a szádban, amelyet Héphaisztosz kohójában is érzett a sánta mester, amikor Akhilleusz pajzsát készítve az izzó ércről gyújtotta meg a cigarettáját? Bár azok a görögök még ugye semmiképp nem is dohányozhattak, még ha istenek voltak, se, mert Amerikáig nem terjedt a hatáskörük. Ez valóban az az élvezet, amely az emberi paradicsomba szédít? Lépcsőket kell megmászni, csomagokat kell cipelni, rohanni kell A pontból B pontba, teljesítened kell... S mi lesz az éjszakáinkkal? Mi lesz a kéjünkkel? - Egyszer csak arra eszmélhetek majd, hogy hiába nyúlok feléd, csak a cigarettafüstöt markolászom. De már látom, hogy látod te is. Látod a tüdődet. Gusztáv sejtette, hogy a tüdeje fekete. Feketébb a szénnél, feketébb a sarkvidéki éjszakánál, feketébb egy megüszkösödött embertetemnél, feketébb a fekete lyuknál. Talán olyan fekete, hogy azt emberfia el sem képzelheti. S hogyan lehet fekete tüdővel a testünkben élni? — erre akart most egész sürgősen választ találni. A reggeli fúlladásos rohamok sem várattak magukra sokat. A helyzet villámgyorsan romlott, Gusztáv soha korábban nem sejtette, hogy ilyen bekövetkezhet. Mindig így van - az fordul ellenünk, amihez a legjobban ragaszkodunk. Egyre kevésbé élvezte, ami pedig csakis élvezetre volt jó. Mert szenvedésre csapnivaló volt. Nem szerette, hogy szenvednie kellett a füsttől, amelyet korábban annyira szeretett, s most úgy rakódott le a testében, mint valami átkozott hulladék. Saját testét is kezdte hulladéknak érezni, mintha bensője undorító gennyel telt volna meg, fekete gennyel, amely fojtogatta a szerveit. Nem volt hova menekülni, mivel csak ezt az egy menedéket ismerte: a dohányt. A füstjét, amely olyan fehér és olyan ártat
