Irodalmi Szemle, 2006

2006/10 - SZELLEMI KÖRKÉP - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (10) (tanulmány)

Grendel Lajos

sonló vádakkal illeti Kassákékat, mint évtizedekkel korábban a vaskalapos konzervatívok Adyt és költőtársait. Azt talán felesleges bizonygatni, hogy magyar nyelv és észjárás mint olyan nem létezik, hogy nyelv is, meg észjárás is az idő múlásának függvényében változik. Az avantgárdnak pedig éppen az a célja, hogy ezeknek a változásoknak az élharcosa legyen, ha úgy tetszik, faltörő kos. Abban viszont feltétlenül igaza van Vas Istvánnak, hogy indulásuk idején művészi törekvéseikben Kassákék meszire távolodtak mindattól, amit művészi értékként az akkori olvasó (akár a legműveltebb is) hajlandó lett volna elfogadni. Hiszen ezeknek az olvasóknak a nagy többsége még a szimbolista-impresszionista lírával is hadilábon állt. Márpedig Kassákék szemében már a holnaposok is tegnaposoknak számítottak.

Tanulságos lehet ebből a szempontból megnézni a modern magyar irodalom egyik első nagy vitáját, amelyben nem modernek és konzervatívok csaptak össze, hanem a modernek és a még modernebbek, nevezetesen Babits Mihály és Kassák Lajos. Az esztétista Babits a hagyomány elvetését és a műgond hiányát veti Kassákék szemére. „Művészetben - írja - aligha nélkülözhetők a hagyományok: hisz a művészet lényege maga hagyományszerű momentumokon alapul. A művészet bizonyos értelemben kifejezés, és olyan módon hat, mint ahogy a nyelv. A nyelv pedig régi konvenciók, azaz öröklött hagyománykincs segélyével érheti csak el célját [...] Az oly író, ki teljesen elvetné a hagyományokat: fegyvereit vetné el.” (Ma, holnap és irodalom, 1916)(2). Kassák két írásban is visszatér Babits kritikájára (Az új irodalom, 1916; Szintétikus irodalom, 1917), azt hangsúlyozva, hogy az új nemzedéknek már nincs szüksége a hagyományok mesterségszerű elsajátítására. „Szintetikus világnézetükre” és „szocializált emberességükre” hivatkozik, szintetizáláson az avantgárd montázstechnikát értve. A két álláspont közötti ellentét áthidalhatatlannak látszik, Babits és Kassák elbeszélnek egymás mellett. „Az esztétizmus a költészet bizonyos elvilágiasodását, polgárosulását, nagyvárosivá válását jelenti, ugyanakkor továbbra is valamilyen emberi érzelem vagy metafizikai elv marad a költemény ihle- tője és középpontja. Az új költők már eleve tudatosan ki akarnak iktatni minden metafizikát a műből, ehelyett azonban a régi vallás, a kereszténység mintájára egy rövid életű, ma már képtelennek tűnő új vallást vezetnek be, az Új Ember és a Mindenható Gép hitét. A kettő interakciójából születik majd elképzelésük szerint a szentháromság harmadik darabja, a Társadalmi Haladás.”® Figyelembe véve mindezeket a szempontokat, nyilvánvaló, hogy a magyar líra fejlődéstörténetében Kassákék nem a szerves folytatás, hanem még a nyugatosokénál is radikálisabb megszakítás elvét képviselték, nem annyira az amerikai Walt Whitman, mint inkább az olasz futuristák és a német expresszionisták nyomába lépve.

A magyar avantgárd irodalom első szakaszától tehát elválaszthatatlan a tudományos haladásba, a forradalomba és egy új, igazságosabb társadalom fölépítésébe vetett messianisztikus hit és küldetéstudat. Következésképp Kassákékat nemcsak művészetszemléleti, hanem világnézeti szakadék is elválasztja a nyugatosok- tól, illetve az előbbi ennek az utóbbinak a magától értetődő folyománya. Messia-