Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - SZELLEMI KÖRKÉP - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (10) (tanulmány)
Grendel Lajos Magyar líra és epika a 20. században (10) A MAGYAR AVANTGÁRD Más jelentős irodalmaktól eltérően (német, francia, orosz, olasz, amerikai, cseh, lengyel stb.) a magyar avantgárd története nem sikertörténet. Pedig szinte egy időben keletkezett amazokéval, A Tett c. folyóiratot alig nyolc évvel a Nyugat alapítása után 1915-ben indította el a magyar avantgárd irodalom apostola, Kassák Lajos. A közelmúltban elhunyt kiváló újvidéki irodalomtörténész, Bori Imre nagy visszhangot keltett könyveiben (Bori Imre—Körner Éva: Kassák irodalma és festészete 1967; Bori Imre: A magyar irodalmi avantgárd 1, 2, 3. 1969, 1970, 1971) egyenesen Kassákék színre lépését tekinti a valódi modernista fordulatnak a magyar irodalomban, a nyugatosok szimbolista-impresszionista-szecessziós iskoláját csak afféle, a 19. század végére való előzménynek. S bár Bori Imre tézise a magyar irodalom későbbi fejleményei felől nézve tarthatatlan, abban kétségtelenül igaza van, hogy a világirodalmi folyamatokhoz képest szüntelen megkésettségben levő magyar irodalom, története során először, éppen Kassákéknak köszönhetően került szinkronba a világirodalom legaktuálisabb áramlataival. Ámbár az is igaz, hogy ez csak a líráról mondható el. És, sajnos, az sem cáfolható, hogy, megint csak eltérően más irodalmaktól, az avantgárd művészi újításai nem épültek be számottevően a 20. századi magyar líra és epika formanyelvébe. A magyar avantgárd még fénykorában (az első világháború, a forradalmak és az azokat követő néhány esztendő folyamán) sem került az irodalmi folyamatok centrumába, később pedig, bár avantgárd törekvések mindvégig jelen voltak a 20. század folyamán a magyar irodalomban, egyre inkább az irodalom perifériájára szorult, vagy éppen a föld alá. A magyar avantgárd irodalom margóra szorulásának számtalan oka volt, méghozzá nemcsak vagy nem elsősorban művészi, hanem történelmi, szociológiai, politikai, mi több, pártpolitikai. Ezeket szeretném az alábbiakban - messze nem a teljesség igényével — számba venni. Mindenekelőtt, vele egyet nem értve, Vas Istvánt idézném (egyébként később ő maga is elhatárolódott korábbi véleményének sommás megállapításaitól). Azért tartom szükségesnek idézni a jeles költő inkriminált mondatait, mert gyaníthatóan sokak nézetét fogalmazta meg, s mert amit mond, abban azért részigazság mégiscsak van. Azt mondja: „végzetes szervi baja a magyar avantgardizmusnak, hogy se nyelvében, se rejtett zenéjében, sem észjárásában nincs semmi kapcsolata a magyar költészet folytonosságával”."' Vagyis ha
