Irodalmi Szemle, 2006

2006/10 - SZELLEMI KÖRKÉP - Csoóri Sándor: Fölébredhet-e az író? (esszé)

Fölébredhet-e az író?

esnek egymásnak olyan vadul protestánsok és katolikusok, kurucok és labancok, Habsburg-pártiak és Habsburg-ellenesek, negyvennyolcasok és kiegyezést akarók, modemek és hagyományt szeretők, népiesek és urbánusok, ötvenhatosok és szovjet kiszolgálók, s a többi, s a többi. Mélylélektani csoda, hogy 1956-ban az ország nagyobbik része öt perc alatt nemzetté tudott válni, holott nem készült rá egyetlen percig sem, legfeljebb egy vékony értelmiségi réteg. De ez a csodahökkenet olyan rövid ideig tartott, mint a gyufalobbanás. Pedig a demokráciához ilyen pillanatokra lett volna szükségünk nekünk is a ’90-es években.

* * *

Ülök az íróasztalomnál, és név szerint idézem föl egykori ellenzéki barátaimat: Eörsi Istvánt, Komád Gyurit, Kis Jánost, Heller Ágnest, Bence Györgyöt, Hamburger Mihályt, Tamás Gáspár Miklóst és a többieket. Amíg nem léptünk át a demokrácia irgalmasnak ígérkező övezetébe, a legfőbb politikai és esztétikai ügyben egyetértettünk vagy kíváncsian fogadtuk el vitafeleink észjárását. Műveltségünk alapjai eléggé különböztek egymástól, de az új tudás izgalma összekötött minket. A hatvanas évek közepén egy rendkívül gazdag világú, tilos könyv jelent meg köreinkben: Korunk szellemi körképe volt a címe. Gaetan Picon könyve valójában egy nélkülözhetetlen szöveggyűjtemény, amely a huszadik század megalkotásának és kibontakozásának a képét tárja föl előttünk az atomfizikában, a lélekelemzésben, a filozófiai irányzatokban, a vallásokban, az emberföldrajzban, a szürrealizmus kikristályosodásában, a festészetben, a gépek civilizációjában, az egzisztencialista humanizmusig és így tovább.

A Belvárosi Kávéházban heteken, hónapokon át forgott a vita e körül a könyv körül. Pörögtek szemünk elé a század nagy nevei és elméletei. Csak mutatóba hadd idézzek néhányat: Paul Valéry, Croce, Arnold Toynbee, Sartre, Bartók, Lévy Strauss, Russell, Heidegger, Camus, Igor Stravinszky, Gandhi, André Gide, Picasso, Csontvári Koszka Tivadar és sokan mások. Olyanok voltak ezek a beszélgetéseink, vitáink, mint utcai tüntetések a fönnálló politikai hatalom ellen, hiszen mi tudtuk, hogy az épp minket figyeltető politikusok még mukkanni és nyekkenni se tudnának, ha le kéne ülniük közénk. Öntudat és gőg élt bennünk, amely szabadságunkat edzette és növelte.

Azt is állíthatnám, hogy a kultúra volt barátságunk és politikai szövetségünk alapja. És magától értetődően a világirodalom, első irányjelzőként a magyar irodalommal együtt.

De amikor a műveltséget és az irodalmat egyszer csak kiszorította életünkből a politika, teljesen megváltoztunk és eltávolodtunk egymástól. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ellenfeleink után a barátainkat is elveszítettük. Ha lett volna nyeresége ennek a veszteségnek, akkor is fájlaltam volna ezt a szétszakadást, de mivel nem volt, üres szemekkel nézek csak vissza ezekre a fölfoghatatlan eseményekre.

Eszembe jut a monori találkozó két napja. A találkozón komoly összecsapások zajlottak le köztünk, de az összecsapások után vér nélkül álltunk mindkét ol