Irodalmi Szemle, 2006

2006/10 - SZELLEMI KÖRKÉP - Csoóri Sándor: Fölébredhet-e az író? (esszé)

Csoóri Sándor

lóit legalább két cikluson át zárják ki a demokratikus választásokból és abból is, hogy - emberileg elfogadható ideig - választhatók legyenek. Mondok egy érzékletes példát: azt kellett volna elérnünk, hogy legalább az 1956 utáni vérbírók ne ugyanolyanjoggal és szabadsággal szavazhassanak, mint a kivégzettek hozzátartozói.

Akárhogy latolgatom is a gondolatot, nem lett volna szigorú leszámolás. Nem lett volna kéjelgő vérbosszú.

De, sajnos, ismét a mulasztás bűnébe estünk. A magyar demokrácia tizenhat éve folyamatosan lidérces álmokkal küzd, ha eszébe jutnak kezdetleges anyámasz- szony-katonás bűnei. Nekem 1990 októberének végétől máig az a legbelső meggyőződésem, hogy a taxis blokádot nem a taxisok robbantották ki, hanem a választási kudarcot elszenvedő és az elhíresült paktumot kierőszakoló szabaddemokraták. Vagy, ha nem is ők szervezték, legelső hullámait boldogan lovagolták meg.

Ha valaki megkésett rágalomnak gondolja ezt a feltételezést, azt tanácsolom neki, játssza végig a politikai mélylélektan minden lehetséges esélyét. Nézzük az elsőt. Akármilyen vagány legények is Budapest taxisofőrjei, képtelenek lettek volna olyan közlekedési zűrzavart előidézni, mint amilyen 1990. október 26-tól 28-ig teljesen megbénította az országot. Ehhez irányító központ kellett és a kórházban fekvő Antall Józseffel szemben egy másik erő: Göncz Árpád köztársasági elnök. Göncz sosem volt olyan nagyformátumú politikus, hogy magától mert volna elibe állni a sorsnak. Ő még két-három füttyszótól is megrettent az Országház előtt, hogy ne rémült volna meg egy kitörhető fegyveres felkeléstől.

A demokrácia első csarnokát rossz alapokra építettük. Néhány építtető fején fekete kámzsa volt, mint a terroristákén vagy a személyüket titkoló kommandósokén.

Ha ilyen felemás borzalmakra épül rá némely országban a demokrácia, e- lőbb-utóbb kiderül, hogy az eddigi külső viszályokat a belső viszályok váltják föl kíméletlenül és ez lesz a legveszélyesebb nemzetet rongáló veszedelem. Káin és Á- bel harca vagy Kölcsey Himnuszát igazoló vétség:

Hányszor támadt tenfiad,

Szép hazám, kebledre S lettél magzatod miatt Magzatod hamvedre.

Kölcseyé és Adyé!

Helyünkön meg nem tudtunk állni S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk.

Ma már nem mienk paráznás vérünk sem,

Jöhet a helyünkre akármi:

Megöltük és kibűnöztük magunkat.

Természetes, ha nem lett volna Mohács, ha nem darabolódik föl újra és újra Magyarország; ha a hódoltság százötven éve alatt nem hiányzott volna egy jól működő királyi udvar, művészi és művelődési központ, költőkkel, tudósokkal, festőkkel együtt. Ebben az esetben az ország nyilvánvalóan sokkal épebb marad, nem