Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - BARANGOLÁS A MÚLTBAN - G. Kovács Gyula: A kereszt árnyékában (regényrészlet)
G. Kovács Gyula előtt, s sziluettje, mint egy sárkány mélyeszti testét a szemébe. Valami vörös fény fogja körbe a gótika csúcsívét. A lemenő nap játszik vele égi harmóniát, mintha angyali sereg küldené üdvözletét a Mindenség fejedelmétől... Pápaszemet kellene már hordania, elmélkedik halkan. A szécsi vásáron látott egy üvegfaragót, annál voltak olyan szerszámok, o- kulárék, ki is próbált egyet, de megszédült s visszaadta. Egy kígyó csúszik el a lábai e- lőtt. Tekervényes teste reszketve vibrál az apró kavicsokon, kinyújtott nyelve könyörtelenül szeli a levegőt, míg el nem tűnik egy mohos kő alatt. Mily apró, s mily fertelmes. A bűn jegyében született, testében hordja az Orbis Terrárium minden kellemetlenségét. Isten végérvényesen kitiltotta őt a bőség kertjéből. „És mondá az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között, hasadon járj és port egyél életed minden napjaiban”.... De vajon kárhozata intő példa-e a föld emberének vagy csak magasztos szimbóluma az „ég” hatalmának? Tizennégy százada jött Krisztus a bűnt levezekelni s megváltani magát, az életet. Emberét, állatét e- gyaránt. Hogy végérvényesen megszabadítson mindenkit az eredeti bűntől, mely egy gyönge pillanatban örök kapocsként fonódott az emberiség köré, széttépve azt a harmóniát, melyet Isten teremtett még ott a bőség kertjében Hányszor beszélt életében a templomban erről a bűnről? Hányszor mondta ki a kígyót élete folyamán? Hányszor intette népét félelemre, megbánásra, tisztulásra? S vajon megértették-e hívei a mondatait? Talán igen. Hányszor említette a mózesi jelet, mely megmutatja az örök üdvösség útját a földön, hol még mindig burjánzik a bűn, a sidónia. Nemcsak az egyszerű nép körében, hanem még az Isten dicsőségét hirdető papok között is. Nemrég még a templomokban s temetőkben táncolt a nép, kolostorok váltak zsiványtanyákká, de még a mai napig is sok helyütt temetés után pogány módra tort ülnek. Gyula vére még itt-ott feltüzel a messzeségből, mintegy utolsó lobogásként az ősi hit izzó parazsából. Pedig az egyház kegyetlenül lecsap a keresztény hit védelmében. Már századok óta tűzzel-vassal irtják a pogány szokásokat, de ennek ellenére még gyakran fellobban az ősi föld kultusza. A minap Kanizsai János érsek az egész megyét egyházi interdictum alá vetette. A megye hetvenegy plébánosa dörögte a szószékről az érsek büntetését. Egyházi vagyon zálogba vetése, a szentségeknek pénzért való kiszolgáltatása, kocka-kártyajáték címén... Az ítélet értelmében koldusokon, idegeneken és két éven aluli gyermekeken kívül senkit sem volt szabad eltemetni, házasságra senki sem léphetett, senki húst nem ehetett, csak nagyböjti étkeket. Az istentiszteletek teljes csendben zajlottak le. A nap harmadik órájában a templomokban földre borulva bűnbánati imádságokat tartottak, az oltári szentséget csak halálos betegnek volt szabad kiosztani. Az oltárokat a templomokban minden ékességüktől megfosztották, csak mise alatt volt szabad őket leteríteni, de a misét a pap csak zárt ajtók mögött végezhette. Se papnak, se világi embernek nem volt szabad borotválkoznia. Senki a megyében nem emlékezett ily szörnyű büntetésre. A nép úgy érezte, a sátán jár a földön. Mély csend és szomorúság borult a vidékre, mindenki a végső csapást várta, az elkárhozást. De az Úr kegyelme most is megnyilatkozott. Az interdictumot az érsek három hét múlva visszavonta, amikor is a pápa őt Magyarország prímásává és a Szentszék követévé nevezte ki, s az országban mint legátus natus emelkedett az egyház legmagasabb székébe. így mint a római Szentszék született követe, nem a bécsi nuncius útján, hanem közvetlenül érintkezett Rómával. Sebestyén lassan a templom elé ér. Az öreg gesztenyefán végigszalad a tekintete,
