Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT DÁVID TERÉZ ÍRÓ, DRÁMAÍRÓ ÉS SZABÓ BÉLA KÖLTŐ, ÍRÓ, ÚJSÁGÍRÓ - Fónod Zoltán: Van-e utóélete ma a korábbi irodalmi nemzedéknek?
SZÁZ ÉVE SZÜLETETT DÁVID TERÉZ író, drámaíró Van-e utóélete ma a korábbi irodalmi nemzedéknek? Zavarban lennék, ha a címben feltett kérdésre egyértelműen kellene válaszolni. Mert utóélet dolgában nem állunk jól! Legfeljebb azt mondhatjuk: van, akinek van, van, akinek nincs! Olyan időket élünk, amikor a fiatalabb nemzedék - érthetetlen módon! - nem meghaladni, inkább elfeledni akarja előzményeit, s vele együtt a múltat. Sem tekintélytisztelet, sem érdem, de jóformán a művek sem számítanak, mert jórészt nem is ismerik. Dávid Teréz századik születésnapjára emlékezve azért érzem a szükségét annak, hogy kaput kellene nyitni a józan irodalmi gondolkodás e- lőtt, mert másfél évtizede szorongat bennünket a kérdés: van-e örökség, s mi legyen az örökhagyókkal?! Nemcsak azért, mert időnként üzennek a temetők, hanem azért is, mert félelmetes az elidegendés saját korábbi önmagunktól. Pedig nem a holtaknak, hanem nekünk, élőknek van szükségünk korábbi önmagunkra és a múltra! Mindarra, ami érték volt vagy folytatás lehet ma és az idők végezetéig. Dávid Teréz élete messziről indult, szinte kalandfilmbe illő az az életút, melyet megtett. A mindig mosolygós, mindig derűs, a megélt éveket, szenvedéseket kellő fenntartással, humorral fogadó alkotó, aki élete során belakta a volt Monarchia szinte egész területét (Erdélyben született, ifjúságát Ungvárott, majd Pozsonyban töltötte, később Prága volt a lakóhelye). Meneküléseit, neveit, születési helyeit, állampolgárságát, nemzetiségét, foglalkozását nehéz volna felsorolni, akárcsak házasságait (mivel egyik-másik csak papíron létezett), így védekezett a kitelepítés vagy a barbarság embertelenségeivel szemben. A vészterhes időket, s vele a de- portáció rémét Budapesten vészelte át, innen tért vissza Pozsonyba, ahol szeretett élni. Négy év híján százéves lett volna, amikor 2002 júniusában örökre eltávozott közülünk. Élete utolsó pillanatáig megőrizte gondolkodásában az eseményeken, az emberi kisszerűségeken felülemelkedni tudó alkotó képességét. A harmincas években kezdett írni, első drámája egy egyfelvonásos (Fekete virágok 1936) volt, bemutatásra nem került. 1957-ben a Szlovák Irodalmi Alap pályázatán két színműve (Lidércfény; Dr. Svoboda) díjat nyert. A Lidércfényt (1959) több színház bemutatta (a pozsonyi Hviezdoslav Színház 1958 ápr.-ban). Fábry Zoltán szerint (egy levélben vallotta meg véleményét!) „A »Lidércfény« nemcsak szép darab, nemcsak jó darab, de nagy dráma.” Még sikeresebb volt a Dódi (1958)
