Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Pomogáts Béla: Magyar identitás - magyar irodalom
Magyar identitás - magyar irodalom a magyar saját nyelve és nemzetisége életfájának gyökeréről kíván tovább is táplálkozni, saját szellemében és fogalmai szerint, saját irodalma segélyével mívelőd- ni, hogy tehát sem egyéni létét feladni, sem míveltségének idegen s természetével és géniuszával össze nem férő alapot és eszközt elfogadni nem hajlandó, azt hiszem, nem csak az én meggyőződésem, de mindnyájunké.” De lássunk egy huszadik századi írót is, nevezetesen az 1948 után párizsi, majd londoni emigrációban tevékenykedő kiváló szociográfust és publicistát: Szabó Zoltánt, aki Hungarica varietas (Korkép 1974-ből) című esszéjében a következőkben jellemezte irodalmunk nemzeti felelősségtudatát és történelmi szerepvállalását: „Az irodalmi nemzetet - mint minden nemzetet - az a bizonyos, »mindennapi népszavazás« tartja össze. Vagyis egyéni döntések az együvé tartozás mellett. Mihelyt az összetartozás-tudat az írókban, kifejezése a szellemi életben elhalványul vagy elnémul, az irodalmi nemzet gyöngül, a minőség rokkan, a tehetség el- bátortalanodik, az az értelem eleven erői elszikkadnak, a szellemi élet vérkeringése elakad. A nemzet megszenvedi. Megsemmisíteni birodalmakat lehet. Nem irodalmakat. A Római Birodalom megsemmisült. A latin irodalom megmaradt. A Római Birodalomból a romjai maradtak meg. A Római Birodalomból az maradt meg, ami latinul kifejeződött.” Igen, a magyar irodalom mindig történelmi erőközpontnak, közéleti tényezőnek, talán így is mondhatom: „hatalmi ágnak” számított, felelőssége nemcsak az irodalmi alkotás minőségére vagy igazságára terjedt ki, hanem a nemzeti közösség fejlődésének, mi több, fennmaradásának előmozdítására is. Innen ered a magyar irodalom mindmáig ható tudatos elkötelezettségvállalása a nemzeti történelem, a nemzeti élet „sorskérdéseinek” megoldása iránt, az a közösségi és közéleti éthosz, amely ennek az irodalomnak még a formateremtő erőfeszítéseit, merész kísérleteit, akár önfeledt játékait is áthatja. Nem kell feltétlenül politikus írónak, írópolitikusnak lenni ahhoz, hogy valakinek a műveiben erősebb visszhangot verjenek ezek a „sorskérdések”. Nemcsak Zrínyi Miklós, Petőfi, Ady, József Attila és Illyés ad számot a nemzeti történelem tapasztalatairól, törekvéseiről és fájdalmairól. Mint titkos vízjel ott rejlik ez a történelmi és közösségi érdeklődés, küldetéstudat és felelősségvállalás az Istenhez forduló Balassi Bálint, az elmúlás hatalmán merengő Berzsenyi Dániel, a szerelmi évődésbe feledkező Csokonai Vitéz Mihály, a romantikus végtelennel küzdő Vörösmarty, a köznapi józanságot hirdető Arany, az európai szellem értékeit mentő Babits, az ősi mítoszok tanításán okuló Weöres Sándor vagy az emberi történelem drámai válságaival számot vető Juhász Ferenc műveiben is. Valóban, nincs magyar író, aki függetleníteni tudta vagy akarta volna magát a közös tapasztalatoktól, gondoktól és tennivalóktól, s ha a magyar irodalmat a történelem alkotásának és szellemi intézményének tekintjük, meg kell bizonyosodnunk arról, hogy az irodalom mindenekelőtt a nemzeti élet alakítója, a nemzeti tudat őre és letéteményese.
