Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Pomogáts Béla: Magyar identitás - magyar irodalom
Pomogáts Béla NEMZET ÉS TÖRTÉNELEM Kivált nehéz korszakokban tapasztaljuk mindezt, midőn balszerencsés történelmi fordulatok - és ilyenek, fájdalom, végigkísérik távolabbi s közelebbi múltunkat - sodorják válságba és veszedelembe a magyarságot és a történelmileg létrehozott nemzeti intézményeket. Irodalmunk felelősségtudata éppen ezekben a korszakokban mutatkozik meg igazán. Ahogy Németh László mondja: „A magyar irodalom legjellemzőbb, tanulmányozásra legvonzóbb korszakai mindig akkor alakultak ki, amikor a remény vetését elrontó jégverés után az előtapogató élni akarás szigetekbe verődik, s a reménytelen önfeláldozás lassan megint kitermeli a reményt.” Igen, irodalmunknak a maga nyolc évszázados története során mindig ez a szerep jutott: helyre kellett állítania a nemzet megbomlott szellemi egyensúlyát, lelki elégtételt kellett szereznie a pusztító vereségek után, fel kellett támasztania a csapások súlya alatt megroppant történelmi életerőt. így történt ez Mohács után, midőn Bornemisza Péter, Balassi Bálint. Heltai Gáspár költeményeiben és krónikáiban forrott össze ismét az a virtuális Magyarország, amely a csatamezőkön elveszett. így történt azoknak az erőfeszítéseknek a veresége után, amelyek a 18. század végén próbálták a független, korszerű Magyarországot megteremteni, mikor is a nyelvújító Kazinczy Ferenc és a romantikus Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály támasztotta fel a Vérmező mocskába fulladt közös reményeket. így történt Világos után, midőn Arany János, Madách Imre, Kemény Zsigmond és Jókai Mór könyvei teremtették újjá a nemzet szellemét, adtak hangot a szigorú önvizsgálatnak és festettek a sötét egekre szivárványos reményt, és így történt az első világháborús vereség, a modernizációs kísérletek kudarca, a történelmi Magyarország feldarabolása után, amikor Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, József Attila és a népi irodalom: Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron kerestek megtartó erőt a hagyományban és új vezérlő csillagokat a demokratikus átalakulás eszméiben. Történelmi feltámadásoknak és újabb zuhanásoknak voltunk részesei-tanúi azóta is, és elmondhatjuk, hogy irodalmunk e feltámadásokban is kivette részét, és a zuhanások után is kereste a nemzeti önismeret és önbizalom megújulásának, az alkotó erők felkeltésének lehetőségét. Vagy nem ezt tette-e az ötvenes évek súlyos megpróbáltatása, az 1956-os magyar forradalom tragédiája után Illyés és Németh, Déry és Kodolányi, Vas István és Örkény István, Jékely Zoltán és Pilinszky János, Nagy László és Juhász Ferenc, Sánta Ferenc és Csoóri Sándor, az az új magyar irodalom, amely a kommunista diktatúra máskülönben szellemi sivárságban telő évtizedeiben, éppen a diktatúrával szemben kibontakozott? És akkor még nem is említettem a kisebbségi magyar irodalmakat, amelyek a maguk esztétikai ambícióik mellett természetes módon vállalták a méltatlan helyzetbe szorított magyar nemzeti közösségek szolgálatát: az erdélyi Áprily Lajosra, Reményik Sándorra, Kós Károlyra, Tamási Áronra, Dsida Jenőre, Kányádi Sándorra, Sütő Andrásra, Szilágyi Domokosra, a felvidéki Mécs Lászlóra, Győry Dezsőre, Fábry Zoltánra, Dobos
