Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - SZÍNHÁZI ÉLET - Juhász Dósa János: Merre van Kisvárda? (Gondolatok egy fesztivál ürügyén)
SZÍNHÁZI ÉLET mélyült stúdiómunkához társulat, ambiciózus fiatal színészek szükségeltetnek, s ilyenekkel errefelé nem igen találkozhatunk. S ez bizony elsősorban az igazgatók és a művészeti vezetők hibája. Sokat elárult a kassai társulat szellemi állapotáról a szakmai beszélgetésen uralkodó hangulat, de sokatmondó a komáromi direktor már idézett nyilatkozata is. Röviden térjünk vissza Kisvárdához, hisz érdemes. A prímet, ahogy azt már megszokhattuk az elmúlt években, a sepsiszentgyörgyi, a marosvásárhelyi, az újvidéki és a szabadkai társulat vitte. De két olyan erdélyi társulat (Csíkszereda és Székelyudvarhely) is felnőtt a többiekhez, amely társulatok csak a közelmúltban alakultak, de a hosszadalmas, mégis célratörőbb társulatépítés mellett döntöttek. Ez utóbbiak Szabó K. István rendezte Anna Karenina pályaudvar című előadása, amelybe mertek neves magyarországi vendégművészt hívni, Gáspár Tibor személyében (a komáromiak annak idején Ráckevei Annát, a beregszásziak Törőcsik Marit, Gáspár Sándort és Eperjes Károlyt tudták megnyerni), merész vonalvezetésével a fesztivál egyik igazi élménye lett. Az újvidékiek és a sepsiszentgyörgyiek szinte a teljes évadjukat elhozták magukkal, s ez még akkor is fontos volt mind a társulat, mind a fesztiválozók számára, ha az idei évad nem volt annyira erős, mint az elmúlt évekbeliek. Csak azt sajnálom, hogy a Gion Nándor kisregényéből (A kárókatonák még nem jöttek vissza) készült adaptációjukat otthon hagyták. Viszont láthattunk egy vadonatúj Várkonyi Mátyás-Nagy Viktor-musicalt, Aldous Huxle\ Szép új világ című regénye alapján (s itt nem hagyhatjuk említés nélkül az újvidéki musicalhagyományokat), Csehov Sirályát, amely sajnos, semmi újat nem hozott, egy vizsgaelőadásnak készült bűnügyi társasjátékot (Hajmeresztő), s egy igen szép lírai játékot, Brian Friel Csehovra hajazó Pogánytáncát, amelyben nagyon finom színészi játékban gyönyörködhettünk. Vizsgaelőadás volt a sepsiszentgyörgyiek Boldog nyárfalevél című előadása is, Török Viola rendezése. A háromfelvonásos, néha ugyancsak hullámzó Tamásiszínműből egy igen erőteljes, merészen meghúzott átiratot készített, amelyből nem halt ki a furfangos székely mesélőkedv és élményvilág sem. A Bocsárdi László vezette társulat mutatta be a Godot-ra várva című Beckett-abszurdot is Tompa Gábor rendezésében, de számomra a remek színészi játék sem tudja feledtetni Beckett idejemúltságát. Tompa mániája, hogy ugyanazt a rendezését számtalanszor lemásolja, ezt bizonyította a vele folytatott beszélgetés is. Ötletesebbnek mutatkozott Keresztes Attila rendezésében a Csárdáskirálynő, de Mohácsi kaposvári rendezése után már nehéz robbantani ezzel a darabbal, s a sepsiszentgyörgyi vég (legéppus- kázzák a szereplőket) is mérhetetlenül erőltetettnek tűnik. A beregszásziak Csehov Három nővérét hozták Vidnyánszky Attila rendezésében, s aki már megszokta a rendező szokásos eszközeit, annak kiemelkedő élményben lehetett része. A szláv életélménnyel és világfájdalommal átitatott előadás hangsúlyai ezúttal a szokásos főszereplők helyett áttolódnak Natasára, aki szinte észrevétlenül uralja el a teret, s a mérhetetlenül cinikus Szoljonijra, aki feléget maga körül mindent. De az előadás
